Szilasi Ágota, H.: Mátyás király kegyeltje. Estei Hippolit püspök reneszánsz címefreskója az egri várban - Megfejtett múlt 1. (Eger, 2016)
Estei Hippolit, esztergomi érsek „Estei Hippolitról, Esztergom érsekéről, Magyarország elöljárójáról, aki Magyarországon a művészetek pártolója volt, ez idáig igen keveset tudunk; általánosságban egyéniségét egyfajta köd burkolja a magyar történetírásban. A róla alkotott közvélemény inkább kedvezőtlennek mondható, ez részben köszönhető egy 500-as évekbeli magyar történetíró, Heltai Gáspár megállapításainak. Azok, akik ismerik Ferrara történelmét és általánosságban az olasz civilizáció történetét, tudják, hogy Hippolit, miután Magyarországról hazatért, az olasz reneszánsz egyik kiemelkedő alakja lett. Bíboros, érsek, tapasztalt politikus, bátor harcos, aki csatát vívott a velenceiekkel, Ariosto barátja, aki halhatatlan művét neki ajánlotta, és az ő személyében ünnepelte a tökéletes udvari ember példáját (ahogyan látjuk őt Baldassare Castiglione jellemzésében), valamint a zene és a szépművészet kedvelője - kapcsolatban volt kora legkiemelkedőbb művészeivel, többek között Leonardo da Vinci-vel, Ercole de’Roberti-vel, Girolamo da Carpi-val.(...) Gyermekként hagyta el Ferrarát, és tökéletes lovagként tért ide vissza, műkedvelőként, a művészet és az irodalom pártolójaként. Jellemének e minősége milyen forrásból eredt? A művészet szeretetének, valamint egész műveltségének csírái Magyarországon keresendőek, és különösképp esztergomi környezetében. Esztergomban olyan műveltséggel találkozott, méltóképp Európa vezető nemzeteihez, amelynek fő előmozdítója abban az időben keresztapja, Corvin Mátyás volt. És érseksége alatt Esztergomban találkozott illusztris elődei művészeti hagyományaival: Jób érsekével, Telekdi Csanádéval, Kanizsay Jánoséval, Széchy Dénesével és Vitéz Jánoséval, aki Corvin Mátyás tanítója volt. (...) Hosszú magyarországi tartózkodása alatt nem gazdagodott meg, és esztergomi provizorja egy esetben kénytelen volt pénzt kérni kölcsön „a zsidóktól” („da lj zudej”) a kastély költségeinek fedezésére, ahogy írnoka, Piero Pincharo feljegyzi Hippolit bevételeket és kiadásokat tartalmazó könyvében. Látván, hogy nagybátyja halála után helyzete Magyarországon egyre nehezebbé vált - különösképp Bakócz Tamás primátusi méltóságra való, igen erőszakos törekvései következtében - lemondott az esztergomi érseki pozícióról, különösebb hírverés nélkül, és elhagyta az országot. De nem viseltetett haraggal második hazája iránt, ahol fiatal fiúcskából felnőtt férfivé érett, és ahová szép emlékek és szeretetteljes barátságok fűzték, ezért visszatért oda 1517-ben, Celio és Calcagnini költők, illetve Alessandro Ariosto kíséretében, aki a dicsőséges Lodovico (aki visszautasította Hippolit elkísérését) testvérbátyja volt. Ekkor három évig tartózkodott ott. Hazájába 1520-ban tért vissza, halálának évében.” Gerevich Tibor írása a Corvina 1921-es számában. Rassegna italo-ungherese. Diretta da Tiberio Gerevich e Luigi Zambra. (Corvina - Olasz-magyar szemle. Vezető szerkesztők: Gerevich Tibor és Zambra, Luigi) 1921.1.48-52. Fordította: Benedekfy Ágnes Estei Hippolit bíbornok névaláírása. Olvasata: Hippolytus Card(inalis) E(piscopu)s Agrie(n)sis | manu p(ro)p(ri)a. „Magasztalói, mint Ariosto, Calcagnini, s az olasz renaissance világfi-ideáljának megteremtője, Baldassare Castiglione, sok szépet és dicsőt mondanak róla, de egyikök sem említ oly erényeket, minőket a magyarok egyháznagyjaiktól vártak; ezekből a dicséretekből is kitűnik, hogy Hipolit - mint az különben az akkori olaszországi főpapoknál majdnem általános jelenség volt, - az élethivatások között legkevésbé a papinak szentelte magát. S másrészt a tények mutatják, hogy szenvedélyes, bosszúálló, kevély, önző, mások iránt gyakran fukar természetű volt; léhának, kéjvágyónak, mértéktelennek jellemzik kora történetének legalaposabb ismerői; nem valószínű-e, hogy ezek az ellenszenves tulajdonok már kora fiatalságában mutatkoztak? és vájjon miért becsülték volna a magyarok későbbi olaszországi hadi és diplomácziai sikereit, ha saját hazájok közügyei és bajai iránt semmi érdeklődést sem tett és áldozatkészséget nem tanúsított, s ezt az országot csak kedvező vadászterületnek tekintette? s mit tarthattak nálunk még abban az időben is egy bíbornokérsekről, kinek halálakor fölvett hagyatéki leltárában nem kevesebb mint 118 tételszámmal szerepeltek a maskara-öltözetek?” Berzeviczy Albert: Beatrix magyar királyné (1457-1508). Történelmi élet- és korrajz. Magyar Történelmi Társulat, Athenaeum, Budapest, 1908.
