Szilasi Ágota, H.: Mátyás király kegyeltje. Estei Hippolit püspök reneszánsz címefreskója az egri várban - Megfejtett múlt 1. (Eger, 2016)
Raffaello: Ifjú képmása Raffaello — valamikor 1502—1505 között készített — korai műve, a budapesti Szépművészeti Múzeumban lévő fiatal férfit ábrázoló portré, az egyik legszebb, legtökéletesebb lenyomata az itáliai quattrocento (15. század) hangulatának... arcról az ifjúság hamvas, üde bája sugárzik, de minden kamaszps esetlenség nélkül; az ijjú szempárban a nagy feladatokra hivatott nemzedék nyugodt magabiztossága csillog. Kezei egy ablakpárkányra támaszkodnak, s a nyíláson át idilli békéjű táj tárul fel Lustán hömpölygő folyó kígyózik a szélesen elterülő, várral koronázott hegyek alatt, és partjáról kanyargós út vezet ráérősen a villához ahol az ijjú üldögél. Kalapjának és ujjasának vöröse oldott összhangban van a - szó szerint is - felhőtlen égbolt derűs kékjével.— írja a festményről Vécsey Axel az Art Magazinban (2012/6. 18-24.). A festményről annyit tudunk, hogy a fellelhető első írásos dokumentumban, Antonio Barberini bíboros római gyűjteményének 1633-as leltárában, Raffaello alkotásaként a Vörös ruhás poéta képmása, vörös kalappal, fekete köretben címet viselte, de a 19. század elején, amikor az Esterházy-gyűjteménybe került, már nem csak az ábrázolt, de az alkotó nevét sem ismerték. 1858-ban, az első Raffaellóról készült nagy monográfiában helyeződött vissza a híres itáliai reneszánsz festő életművébe Johann David Passavant kutatásai nyomán, mint Francesco Maria della Rovere, Urbino ifjú hercegének portréja. Az 1960-as évektől — annak ellenére, hogy egyáltalán nem hasonlít a költő hiteles ábrázolásaira — Pietro Bembo portréjának tartotta a művészettörténet tudomány. Mindebben a fején viselt kis piros bíborosi kalap, biretum sem bizonytalanította el a kutatókat, hiszen ezt a karima nélküli kis, négyszögletes fejfedőt a kép keletkezésének idején — szakértők legalábbis ügy vélik — nem csak a bíborosok, hanem jogtudósok és más humanisták is viselhették. Ezt a lehetőséget elsőként a firenzei Uffizi képtár akkori igazgatónője, Luisa Beccherucci vetette fel, melyet Magyarországon Garas Klára is magáévá tett egy lenyűgöző logikával összerakott tanulmányában — s így e nézet világszerte elterjedt. Nem olyan régen azonban Alessandro Ballarin, a páduai egyetem professzora, új felvetéssel állt elő, amely nem vitathatadan, de megfontolásra érdemes. Mivel a festmény Pietro Bembo portréjaként való meghatározása egyre inkább tarthatadanná vált - hiszen a fiatalember öltözéke egyértelműen bíborosi viselet -, Ballarin szisztematikus vizsgálat alá vette a kép keletkezésének évében Rómában élő ifjú kardinálisok listáját. Kutatása nyomán nem csupán a budapesti festmény ábrázoltjának kilétét ismerhetjük meg, nem csak egy névvel lettünk gazdagabbak, hanem nekünk magyaroknak, de az egriek számára is kimondottan érdekes eredményre jutott. A professzor a hazai művelődéstörténet jelentékeny személyiségét, Ippolito d’Este esztergomi érseket (1487-1497), majd egri püspököt (1497-1520) vélte felfedezni az ábrázoltban, miután a VI. Sándor pápa által 1493-ban, még 14 évesen kinevezett bíboros valamennyi képmását összegyűjtötte. Főleg, a már idősebb korában készült, de tagadhatadanul Hippolitot ábrázoló Bartolomeo Veneto által készített portréval egybevetve — melyet a hátoldalán lévő bíborosi címer hitelesít — meglepő a hasonlatosság. A beállításában is azonos, Veneto által festett képen ugyan a csillogó szempár nyűt tekintete kissé alattomossá válik, az arc üde pírja megfakul, és az enyhe mosolyra húzódó száj is szigorúan keskeny lesz - tulajdonképpen a hízelgő kortársak által lejegyzett fiatalos kellem, báj és szerethetőség egyre kevésbé fennkölt megjelenésbe fordul -, de orrának finom ívű törése, szemöldökének ívelése és ajkának gödre, („alla zazzara” vágott) hajviselete valószínűsíti a modell azonosságát. De nem csak e festményen köszönnek vissza ezek a vonások, hanem azon a profilnézetű éremképmáson is, amely még tizennyolc éves kora körül ábrázolja őt. A magyarországi méltóságcsere - esztergomi érsekből 1497-ben egri püspök lett - lehetővé tette Hippolit számára, hogy visszatelepedjen Itáliába. A magyar törvények így már nem írták elő oly szigorúan számára a székhelyén való tartózkodást, otthon viszont egyre több egyházi méltóság birtokosa lett. A portré elkészültét talán azzal az eseménnyel lehet összefüggésbe hozni, hogy 1503-ban Ferrara püspökévé nevezték ki. Az ifjú külleméről ez alkalomból Baldassare Castiglione Az udvari ember-ben is lelkesülten szólt: „Ne'zgük csak Ippolito dEstét, Ferrara kardinálisát, aki születésének oly nagy szerencsét köszönhet, hogy egész személye, külseje, szavai és mozdulatai akkora kellemről tanúskodnak, (...) hogy bárkivel beszéljen is, vagy akár csak lássa őt, örökre szívébe fogadja. ” Raffaello művét 1847-ben restaurálták először, de amikor a Tudományos Akadémián 1869-ban tűz ütött ki, ahol a már Pestre költöztetett Esterházy-gyűjteményt tárolták, megsérült - így 1882-ben ismét restaurálták. Megpróbáltatásai ezzel nem értek véget, mert 1983. október 5-én, a már a Szépművészeti Múzeumban kiállított fatáblát - Raffaello Esterházy Madonnájával, Giorgione, és Tintoretto valamint Tiepolo két-két művével együtt - elrabolták egy görög milliárdos megbízásából. Hónapok múlva, egy zsákba csomagolva, földbe rejtve találtak rá. Ez a sajnálatos esemény azonban nem csak a műkedvelők, hanem a médián keresztül a laikus érdeklődők között is ismertté tette. De nem csillapodtak el körülötte az események, immár a tudományos kutatás jóvoltából nem csak mesterét kapta vissza, hanem azt is tudhatjuk, hogy ki mosolyog ránk a képről. Bonfini Estei Hippolitról „Hippolit kedves tekintetű, bájos arcú kilencéves fiúcska volt akkor; kissé hosszú orral, gyönyörű, nagy szemmel, feje, válla, többi tagja csodás kecsességgel illett egymáshoz. Színe rózsás, haja gesztenye, arckifejezése elgondolkodó, több királyi méltóságot, mint gyermeteg csintalanságot sugárzó, mintha minden órában korát meghazudtoló terveken és elmés válaszokon spekulálna. Emellett természete parancsoló és fensőbbséges, inkább nemeslelkűségről, mint alázatosságról tanúskodó. Ha nemes ábrázatára nézel, komolyságot látsz a komorság árnyéka nélkül, feltűnő szépséget hiba nélkül, lábszárai elegáns testalkatot ígérnek. A szigorú és gondos hercegi nevelés koraérett tekintélyt termett benne. Elméje roppant szellemes, leleményes, annyira fürge és ügyes, hogy sosem találod készületlenül. Beszéde az idő és a hely szerint nyomatékos és világos; ízetlenség sohasem jő ki a száján. Vita közben nemritkán olyan fortélyos, találékony és élénk, hogy ifjúsága ellenére tudós férfiakat is sokszor lenyűgöz az érveivel; a főúri tereferéken tömören és kereken beszél; ha a körülötte levők szórakozásképpen szólásra ingerük, kerekded válasszal és hathatós érveléssel bárkit lepipál. Látszik tehát, hogy fényes tettekre született, hiszen nincs e fiúban semmi alantas, semmi kifogásolható. Mintha a hiba árnyékától is távol lenne. Csodás szemérem ragyog benne és mély vallásosság; püspöki szokás szerint naponta elmondja a szent imádságokat, elvégzi az istentiszteletet; annyira utál minden aljasságot, hogy úgy látszik, csakis papságra született. Erkölcsei minden tekintetben fölségesek és szigorú neveltetésről vallanak. Ha Hippoüt nevelőjétől engedélyt kap arra, hogy a koraérett komolyság feloldása végett a vele egyívásúakkal játsszon, rendszerint oly jókedvűnek és tréfásnak mutatkozik pajtásai között, hogy azt mondanád, sokáig táplálták attikai sóval. Korát megelőző virtus és fegyelmezettség van benne; sohasem tesz olyat, ami ne haladná meg fiatalságát. Aki csak ránéz, számos aragóniai és estei fejedelemre nézhet rá benne. Mind, aki látja, a remek tulajdonságokból azt jósolja, hogy ha a vég és a kezdet egészen egybevág, dicső nagyúr válik belőle.” BONFINI, Antonio: A magyar történelem tizedei. Ford.: KULCSÁR Péter, Balassi Kiadó, Budapest, 1995. (4.8.50-80) 883—885.
