Dr. Fűköh Levente szerk.: Malakológiai Tájékoztató 11. (Eger, 1992.)

Klein K.: Somogy megyei erdőtípusok csigaegyütteseinek vizsgálata

zat), ehhez felhasználtam Lozek munkáját, a csoportosításnál az ő jelölésrendszerét használtam (Lozek, V. 1956.) Az ökológiai fajcsoportok cluster elemzését a Czekanowsky index segítségével (Czekanowsky, 1979), az ordinációs vizsgálatokat főkomponens analízis (PCA) módszerrel, ezenkívül a Shaimon-Wiell függvényt (Southwood, 1984.) használtam a kiértékelésnél. (Podani, J. 1980.). Dolgozatom elkészítéséhez adott szakirányú segítségéért Dr. Bába Károlynak tartozom köszönettel, valamint Puskás Zoltán erdőmérnöknek a terepmunkálatokban való segítségért. Vizsgálati eredmények: 37 faj 6515 egyedét határoztam meg, mely fajokat az 1. táblázatban tüntettem fel, ugyanitt jeleztem az ezekből eddig is előkerült fajokat külső—Somogyra nézve (Pintér, 1979.) Újnak bizonyult a területre nézve a Daudebardia rufa (Drap, 1805.), melynek foszilis előfordulásáról is épp a Somogytúr melletti löszfúrás anyagából tudunk. A vizsgált gyertyános—tölgyesekben jórészt megtalálható volt. Az ötféle erdőtársulás faj- és egyedszámában jelentős különbségeket mértem, melyet a diverzitások különbözősége jól mutat (3. táblázat), ezek szoros összefüggésben állnak a növénytársulás minőségével és az erdészeti beavatkozásokkal. Kiemelkednek az égeres ligeterdők, mint legnedvesebb erdőtípusok. Ezek nyújtják a legjobb életlehetőségeket a csigáknak. Hozzájuk közelítenek az üde, illetve félnedves típusú gyertyános—tölgyesek. A dendogrammon jól elkülönült klasztennagot alkotnak ezek (1., 2., 3., 6., 7., 15. erdőtagok), (2. ábra). Közülük az Asperula odorata-gyertyános kocsánytalan tölgyesek (12., 19.) a legjobb termőhelyek. Ezek közül helyezkednek el az égeresekhez a dendogrammon. Ebbe a csoportba tartozik a 16. akácos is, ami fajgazdagságával válik el a többi akácostól. Ez az erdőtag nagyobb kiterjedésű gyertyános—tölgyes állomány mellett van, a fajok vándorlása itt biztosított, valamint az erdő ökológiai viszonyai is jobbak ezáltal. A nedvességi fok csökkenésével (2. táblázat), a fajok száma és az egyedszáma is hasonló tendenciát mutat. A félszáraz Carex pilosa-gytrtyános kocsánytalan tölgyesek (5., 10., 11.) külön klasztennagot alkotnak, átlagos diverzitás értékeik alacsonyak. Ezekhez hasonló életfeltételeket nyújt a 9. sorszámú szelídgesztenyés. Ez a telepített erdőtag, amely 160 éves az emberi kultúrhatások miatt szárazabb. Ősszel itt összegereblyézik az avart, így hasonló elnéptelenedési jelenséget okoz, mint az erdőtagok gyérítése. Az ondinációs analízis diagrammján (4. ábra) az erdőtípusok csoportosulása figyelhető meg. A gyertyános-tölgyesek jó vízgazdálkodású állományai tömörülnek (1., 2., 3., 6., 7., 4., 15.) hasonló feltételeket nyújtja a csigáknak. A félszáraz gyertyános-tölgyesek elkülönülten helyezkednek el. A természetes erdőtársulásokból a két legtöbb erdőtagot számláló gyertyános-tölgyes és égeres állományokat összehasonlítottam. Közülük néhány erdőtag ökológiai fajcsoportjainak százalékos megoszlását a 3. ábrán szemléltettem. Az abcissza az erdőtag számjelzését, az ordináta az erdőtagokban előforduló megfelelő ökológiai karakterfajok százalékértékét tartalmazza. A gyertyános-tölgyesekben jórészt az erdei fajok száma magas, míg az égeres állományokban a nedvességkedvelő fajok törnek előre (3. táblázat) Az akácosok (13., 16., 17.) elkülönülnek a többi társulástól. Ezek úgynevezett maradék faunát őrzik. A múltban végzett erdőírtások hatására keletkeztek a természetes erdőtársulások helyén. A nedvességhez kötött fajok itt háttérbe szorulnak, a mezofil egyedek túl-