Csintalan András (szerk.): Víz-Hangok. Az egri Országos Akvarell Biennálék/Triennálék (1968-2014) nagydíjasainak kiállítása - A Dobó István Vármúzeum kiállításvezetői 3. (Eger, 2017)

műfaja. Perifériára, szinte kiszorított állapotba került... ”, hiszen az ötvenes évek elején kialakuló kultúrpolitikai elvárások nem kedveztek a párás lágysággal, elmosódott, egymásba omló kontúrokkal, bonyolult, komplex színharmóniákkal dolgozó, külső reflexekből, belső emóciókból, lelki rezdülésekből felépülő, a pillanatnyiságot rögzítő, bensőséges kapcsolatteremtésre építő akvarellfestészetnek. A sokak által érzékelt negatív vélekedések, elsősorban a biennáléknak köszönhetően elhalkultak, elhalványodtak, s nem kis bizonyossággal állítható, hogy az egri rendezvény indikátora volt a kortárs magyar akvarellfestészet kitelj esedésének.

Hamarosan lehetővé vált néhány mű megvásárlása is a támogatók, leginkább a minisztérium segítségével, így a múzeum kortárs akvarell gyűjteménye az 1970-es évek közepétől elkezdett gyarapodni, és országos gyűjtőkörrel mára — ugyan sajnos hiányokkal —, de lefedi az akvarellt kedvelő művészek fél évszázadra visszanyúló névsorát.

E folyamatosan átalakuló, fejlődő rendezvény a nyolcvanas évek közepén érkezett el egy válaszúthoz, s apró léptekkel indult el a megváltozott társadalmi és gazdasági miliőben afelé, hogy valóban egy műfaj országos reprezentánsa legyen. A rendszerváltás pedig tulajdonképpen stílusváltást is jelentett, bár a forrongó nyolcvanas évek a biennálék történetében is már előkészítették a szabad művészi gondolkodás előretörését. Egyre több fiatal, újszerűén gondolkodó művész kezdte el használni ezt a sokarcú, sokféle kifejező módot magába olvasztó, de technikailag is rugalmas-modern festészeti módszert. A biennálék résztvevői is egyre többen lettek. Szervezőként és befogadóként is úgy éreztük, hogy itt most teret kaphat mindenféle gondolat, érzelem, látásmód és vélemény. így professzor úr talán elismeréssel

szólna ma is, ha tudhatná, hogy a vízfestészetnek e találkozóhelye napjainkra, a 21. század elejére rangos, a legtöbb hazai kortárs alkotó munkásságát bemutató fórummá szélesedett. A rendszerváltozás után — mint a többi megmaradt biennálé esetében - a polidka „markából való kicsúszás” következtében a biennálék rangja megerősödött, így az alkotók részvétele, esedeges díjazásuk szakmai szempontból is egyre nagyobb elismeréssel párosult.

8