Csintalan András (szerk.): Víz-Hangok. Az egri Országos Akvarell Biennálék/Triennálék (1968-2014) nagydíjasainak kiállítása - A Dobó István Vármúzeum kiállításvezetői 3. (Eger, 2017)
LÓRÁNT JÁNOS DEMETER (1 93 8) Békéss2entandráson született, jelenleg Mezőtúron él. 1956—1959 között végzett a szegedi József Attila Tudomány Egyetem Tanárképző szakán. Mestere: Vinkler László. Munkácsy-díjas (1972), érdemes művész (1988). Több külföldi tanulmányút, ösztöndíj és kiállítás kíséri pályáját. A Magyar Művészeti Műhely, a Magyar Festők Társasága és a Magyar Vízfestők Társasága tagja. A 60-as 70-es évek magyarországi festészetének egyik legeredetibb alakja. Magányos, szuverén egyéniség. Korán rátalált sajátos témavilágára és szuggesztív kifejezőeszközeire. A végtelenséget érzékeltető kopár tájak, elnyúló folyópartok érdeklik. Magányos, magukba roskadó, zárkózott figurái — emberek, állatok —, akik szemlátomást a föld gyermekei, népesítik be a mindig átértelmezett teret. Monokróm szürkés, okkeres, rózsaszínes álomszerűén misztikus olajfestményeivel ellentétben az absztrakció felé mutató úsztatott szín és fényáramlásokat magukba foglaló akvarelljein a színé az egyik legfontosabb szerep. A szépség a csend, a nyugalom, a boldogság, a szeretet foglalkoztatta bennük igazán, az élet harmóniáját kereste, az ember örök vágyát a szebb, ha teszik a színesebb élet iránt. A 80-as években kipróbálta a textíliákban rejlő képalkotási lehetőségeket. Újabb képein felélénkültek az akvarellben megtapasztalt színek, tartalmilag pedig a szürreális, ironikus, de továbbra is a megszokott szociologikus közelítés ért egybe. Az Egri Akvarell Biennálén kiállított: 1974, 1976, 1978, 1980, 1982, 1984, 1986, 1992, 1994, 1996, 1998, 2000, 2002, 2004, 2006. A kiállításon díjat kaptak még: Vizi Tihamér, Szikora Tamás, Magyar Gábor, Végh András, Kollár György, Kishonthy Jenő, Kéri László, Meggyes László XIII. Országos Akvare[M3iennálé 1992 Az akvarell elsősorban technika, félúton a grafika és a festés közt, megőrizve és el is hagyva valamit mindkettő sajátosságaiból. Kell hozzá papír és vízben oldódó festék, s lesz ezáltal műfaj, mert bizonyos anyagok meghatározzák a velük való bánás módját, egyfajta kifejezésmódot sugallanak, noha az természetesen soha nem lehet valamiféle stiláris egyöntetűség. A következő sorok tehát a „gombfesték" dicséretére íródtak, mely hivatalosan „vízfesték", elegánsáéban az olasz „acquarello'ből magyarított „akvarell" névre hallgat - hozzászámítva a vele rokon, gyakran együtt alkalmazott fedőfestéket, a „gouache-t" is, melyet a múlt században töltőanyaga miatt, jó magyar szóval „vályogfesték"-nek is neveztek. Az anyagokról szinte közhely frissességét, könnyedségét emlegetni, a tiszta akvarell tünékeny lazúrosságát, lebegő, olykor testetlen fénytelítettségét, a gouache bársonyos, mély hatását dicsérni. Mindkettő tetszés szerint kombinálható egymással, vagy bármely más technikával, anyaggal, applikációval, stb. variálva virágzó mutációk hozhatók létre. És akkor nem beszéltünk még - s ez is közhely - a technika anyagából eredő dinamizmusáról, mely magán viseli a festői gesztus megnyilvánulását, a kifejezés primer értékét - de amelyet szerkeszt és kontrollál a művészi tudatosság - hiszen a festék sem magától olvad vagy fröcsen szét a papíron, sőt nagyon is hamar árulójává válik a gondolathiánynak, de az avatatlan kéznek is. Ludányi Gabriella, 1992 47
