Csintalan András (szerk.): Víz-Hangok. Az egri Országos Akvarell Biennálék/Triennálék (1968-2014) nagydíjasainak kiállítása - A Dobó István Vármúzeum kiállításvezetői 3. (Eger, 2017)
BARTHA LASZLO (1 908-1 998) Kolozsváron született. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán 1926—1933 között tanult, mestere Benkhard Ágost volt. 1963-ban Munkácsy-díjas, 1975-ben érdemes, 1984-ben kiváló művész. 1993-ban Kossuthdíjjal tüntették ki. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja (1992). Több évet töltött Olaszországban (1937—1938), majd a francia kormány ösztöndíjasaként Franciaországban (1946—1948), ahová később többször visszatért. Pályája első másfél évtizedében a KEVE, a Nemzeti Szalon, a Szinyei Fiatalok, az Alkotás Művészház és a Képzőművészek Új Társasága kiállításain, valamint a Nyolc festő, nyolc szobrász képzőművészeti csoport tárlatain szerepelt munkáival. Restaurátorként is dolgozott a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának munkatársaként. 1955-1968 között Tihanyban, azután Kőszegen élt és dolgozott. A nagybányai művésztelep hagyományait átörökítő Miskolci Művésztelepen többször részt vett. Közel 60 kötetet illusztrált. Korai műveinek közvetlen táj szemlélete, oldott festőisége, líraisága még a nagybányai felfogás Ferenczy Károly-i világát idézte - némi franciás ízléssel gazdagítva. Az 1960-as 70-es években a lírai alaphangot megtartva a képeit felépítő motívumok térbeli ritmusokká, ritmusképietekké, jelegyüttesekké, asszociatív színrendekké nemesültek. Pályazáró alkotói periódusában a hazai posztmodern irányzatokhoz és a lírai absztrakt vonulathoz állt közel. Színvilága olykor fehérvilágos, máskor szürke-fekete, melyet egyfajta misztikus belső ragyogás hat át. Az Egri Akvarell Biennálén kiállított: 1968, 1972. A kiállításon díjat kaptak még: Udvardy Erzsébet, Miháltz Pál, Szabó Vladimír, Lóránt János III. Országos Akvarell Biennálé 1972 Vannak zeneértők, kik a nagyzenekari műveket szeretik, de értetlenül állnak a zongora- vagy hegedűdarabbal szemben. így van valahogy az akvarell műfajával is. Pedig az akvarellnek megvan a maga szépsége művész és közönség számára egyaránt, csak ez a szépség intimebb, könnyedebb. De az intimitás nem jelenthet érzelgősséget, a könnyedség felületességet. Utolérhetetlen varázsa azonban, hogy a művészt és a közönséget közel hozza egymáshoz. Sokan a művészek közül is úgy vélik, hogy az akvarell leszűkíti a lehetőségeket. Pedig az akvarell nem szűkös eszközökkel megfestett „nagy kép", nem vázlat, hanem a művész elé táruló látvány gondolati és érzelmi visszaadásának legfrissebb módja. (...) Reméljük, ez a kiállítás már bizonyíték arra, hogy az akvarell nem csak a pillanatnyi látvány rögzítésére, hangulatok visszaadására képes, de elvontabb gondolati, érzelmi tartalmakat is ki tud fejezni. Mindig megújuló, mindig új szépséget és gondolatot kifejező műfaja képzőművészetünknek, mely megérdemli a közönség szeretetét és figyelmét. Ludányi Gabriella, 1972 15
