Nagy Mari: Magyar gyékényesek - Hatvany Lajos Múzeum Füzetek 17. (Hatvan, 2001)

Utószó

UTÓSZÓ

Tíz évig voltunk kosárkötők. Ez volt életünk talán legszebb időszaka. Vágtuk, forgattuk a gyékényt a tápai Ördög István bátyánkkal, kunyhót építettünk a réten, s hetekig ott laktunk. Végül lovas kocsival hazaszállítottunk mindent. Ebből kötöttük télen a kenyeres kosarakat, a szatyrokat. Mellette rendszeresen jártuk a falvakat, mindenkit igyekeztünk felkeresni, aki a gyékény növényt valamire felhasználta.

A szobában halk motozás hallatszott. Sustorgás, zizzenés, apró kis' neszek. A földön gyékény hevert, az apró kis maradékok beterítették a padlót. Az egész család alacsony székeken ült, kezük elérte a földön heverő gyékényt. Tél volt. Az emberek örültek, hogy házon belül lehettek s hogy van egy kis elfoglaltságuk, a munkájukból egy kevéske pénzük. Ismerték és szerették azt az anyagot amivel dolgoztak. Ezredévek tudását és tapasztalatát őrizték. Titkot nem tartottak, nyíltak és vendégszeretők voltak. Tudásukat szájról szájra adták tovább, le nem írták.

Ma már tudjuk, amit örökül kaptunk azt tovább kell adjuk. Nem csak a kezünkkel hanem, könyv formájában is.

Mit szeretnénk elérni ezzel a kiadvánnyal?

Bátorságot, kedvet szeretnénk adni azoknak, akik még nem fedezték fel a maguk számára a szakajtó kötést, a gyékényszövést, a szatyorfonást.

Kecskemét, 2000 május

88