Horváth László (szerk.): A tavaszi hadjárat. Az 1996. március 14-i tudományos konferencia anyaga - Hatvany Lajos Múzeum Füzetek 13. (Hatvan, 1996)
Hajagos József: A Heves vármegyei 26. honvédzászlóalj története 1848–1849-ben
sándort pedig visszanyomták, de a várlövegek hatótávolságába kerülő császáriak kénytelenek voltak visszahúzódni. A jobbszárnyon makacsul kitartó Görgei előrenyomulásának a lehetősége viszont veszélyeztette a császáriak visszavonulási útját, ezért jelentős erőket vontak össze ellene. Ez lehetővé tette a centrum és a balszámy újbóli előrenyomulását. Damjanich sikerét látva Nagysándor is vakmerőn, de körültekintés nélkül előrenyomult Nagyigmánd felé, hogy hátába kerüljön az ellenségnek. Nagysándor lovassága 13 századból állt. Schlik ellenük Kisslinger vezérőrnagy vezetésével bevetette lovasságának zömét, s elkeseredett lovassági küzdelem alakult ki. Mikor már úgy tűnt, hogy sikerül visszanyomni az ellenséges lovasságot, a magyarok baloldalán megjelent egy újabb lovas tömeg, a Monteunovo-dandár, amely a Budáról elvonuló császáriak utóvédje volt. Az újabb alakulatokkal az ellenséges lovasság ereje 17 századra növekedett. A szemből és oldalról történő támadásnak a huszárok nem tudtak ellenállni, s megbomlott rendben visszavonultak. A huszárok megfutamodásával fenyegetett helyzetbe került a szintén előrenyomult 47. honvédzászlóalj és egy fél tizenkétfontos üteg. A 47. honvédzászlóaljnak arra sem maradt ideje, hogy négyszöget alakítva várja be a császári lovasság támadását, ráadásul a visszaözönlő huszárok egy része is „meggázolta” őket. A nyílt sorokban álló zászlóaljat a vértesek körülfogták és megadásra szólították fel. Inkey Kázmér őrnagy erélyes fellépésére azonban a zászlóalj sortűzzel felelt a felszólításra. A vértesek második felszólítását is hasonlóan utasították vissza, de azok harmadik próbálkozása teljes rendetlenségbe hozta a zászlóaljat. Szorongatott helyzetükből futással kerestek menedéket. Ezzel azonban még inkább kiszolgáltatták magukat a vérteseknek. A szemtanú Klapka szerint a 47. honvédzászlóaljat „a teljes megsemmisítéstől csak Beöthy őrnagy alatt előnyomult [26. honvédzászlóalj mentette meg, mely a] lovassághoz legközelebb állott, mihelyst észrevette a veszélyt, melyben a magára maradt 47. zászlóalj forgott, azonnal parancsolatra sem várva, segítségére siet annak, az előrohanó lovascsapatokat elszánt föllépésével és néhány alkalmazott sortűzzel visszariasztja, s így a már-már legyőzött zászlóaljat megszabadítja." A vértesek dühüket ezután a 26. honvédzászlóalj ellen fordították. Ez azonban zárt négyszöget alkotva, mindaddig feltartóztatta a vértesek rohamát, amíg Teofil Lapins- ki főhadnagy hatfontos gyalogütege néhány jól irányzott lövéssel el nem űzte őket. Görgeinek az ütközetről írt április 27-i jelentése szerint a sorait újból rendezett 47. honvédzászlóalj is segítségére sietett a 26. honvédzászlóaljnak. Az ütközet a leírt jelenet után még a csatatér minden pontján tovább folytatódott, csak alkonyat után ért véget, miután a lőszerkészlet kifogyása miatt a magyaroknak meg kellett szakítaniuk az ütközetet. A csatatér a magyaroké maradt, de a császáriak is zavartalanul elvonulhattak Győr felé. Az április 26-i komáromi ütközet a 26. honvédzászlóalj nagy napja volt. Míg a január 4-i ütközetben feltehetően remegő lábakkal tartóztatták fel az üldöző 141
