Horváth László et al. (szerk.): Múzeum és kortárs képzőművészet. Az 1994. november 18-i szakmai tanácskozás anyaga - Hatvany Lajos Füzetek 12. (Hatvan, 1995)
Vörösváry Ákos: Kortárs művészet és muzeológia
„tarkított” küzdelemmé fajult. Most újra látva a lapokat, megnyugvás tölt el. Magammal küzdöttem? A messzi-messzi utókor szemében való megfelelés, az igazolódás vágyának kényszere tette ilyen nehézzé a választást? Ezek valóban kérdések, és figyelemre méltó kérdések. A „vadonatújban”, a napjainkban születő művekben meglátni, felfedezni, felismerni a jót, a maradandót, az igazat, az Igazságot - mindez fantasztikus és fölemelő élmény! Igazi szellemi kaland! Talán ezért is tartom a „gyűjtők gyűjtőjének” a kortársak műveinek gyűjtőjét. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne érezném, érzékelném a „kortárs gyűjteményeket fenyegető rémet”, a gyógyíthatatlan baráti, vagy bennfentesi elfogultságot. A túlságos közeliét torzító optikájának csalóka játékát. Azt is tudom, vallom, hogy nem csupán az ilyesfajta „veszélyek” rekesztik be a legtöbb műgyűjteményt a - magánügy - akár sértő minősítésének páncéljába. A magángyűjtemények java része: valóban csak magánügy! Még ha antikvitások kollekcióiról van is szó! A helyzet az, hogy az esetek többségében szimpla értékhalmozásról (befektetésről) van szó, s az eredeti szándék sem több ennél általában, s ilyenformán, lényegét tekintve valóban mindegy, hogy melyik magánszinten ragadt magángyűjtemény őrzi ezt, vagy azt a művet, műegyüttest. Mert hogy arc nélküli az ilyen gyűjtemény, kedvenc hasonlatommal: betétkönyvgyűjtemények ezek - képek, szobrok arcát kölcsönző betétkönyvgyűjtemények. Akármilyen hihetetlen is, újnak mondható felismerés a számomra, hogy a műgyűjtés a pénzről szól. Hogy „ez a történet” - ahogy mostanában mondják - a pénzről szól. Számomra a kezdetektől fogva szól másról, szellemi szükségletről, olyasfajta igényről, ami pontosan ismert a lemezgyűjtők és könyvgyűjtők táborában, hogy akkor és azt veszem kézbe, azt és akkor tehessem fel a korongra, amikor vágyom rá. Nagyon szerencsésnek tudhatom magam, hogy csak hosszú idő múltán kellett megtapasztalnom az ilyen lelkületű gyűjtés határait. És ezt nyilván csak azért élhettem meg így, mert nem a sztárok valutaként is működő munkáira vágytam... Más kérdés, hogy az általam „szellemi fogyasztásra” szánt, vásárolt művek az évek során hihetetlen értéknövekedésen mentek át, tehát mára kiderült, hogy szuper befektetésként könyvelhető el gyakorlatilag minden egyes választásom. Elmondhatom magamról, hogy a művekkel és szerzőikkel szemben, semmiféle előítélet nem korlátozza választásaimat. És mert így volt, elkerülhetővé vált számomra, egy nagy és végzetesnek ítélhető csapda: a galériás-lét. Tudom, ajánlatos csínján bánni a nagy szavakkal. Mégis azt kell mondjam, persze magamból kiindulva, hogy galériásnak lenni: életveszélyes foglalkozás, vállalkozás! Egy esetben nem az, ha iszonyú tőkével a háta mögött, azt állít ki, és azt-nem-ad-el, amit akar, elkerülve ezzel a mindenkori piac (és a piac iszo52
