Horváth László et al. (szerk.): Múzeum és kortárs képzőművészet. Az 1994. november 18-i szakmai tanácskozás anyaga - Hatvany Lajos Füzetek 12. (Hatvan, 1995)
Novotny Tihamér: Néhány szentendrei megjegyzés
dóan gyarapodó anyagát, hanem azok a művek, amelyek valamihez mérten szemléletben, generációs vagy stílusértelemben is újak; amelyek a nagy, s a legaktuálisabb művészeti tendenciákon keresztül alkotják és érvényesítik a maguk láncolatát. így például a Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre, Barcsay Jenő - Balogh László, Deim Pál - Kósza Sipos László - Aknay János, Haász István, Bereznai Péter - Vincze Ottó, Kótai Tamás alkotta, metaforikus értelemben többféle hosszúságú fonalból összeköthető út, nemcsak egy-egy generációs csomópont és elágazás, egy-egy szakaszos egyéni teljesítmény vagy esetleg egy-egy megbújó művészbarátság hordozója, de egyszersmind egy több szálon futó koherens logikai folyamat virtuális összesodrása is az időben, mondjuk a „konstruktív”, a „konstruktív szürrealista”, az „absztrakt emblematikus” vagy a „szimbolikus absztrakt” és a „konceptuaiista-minimalista” installációs művészet nyomvonalán elinduló művészettörténész számára. Ha tehát a gyűjtés során a mindig aktuális jelen előre vetülő vektorát visszafordítjuk, hogy a feltételezett művészettörténeti folyamatok hiányzó lyukait betöltsük, illetve, hogy a hiányzó láncszemeket a folyamat hálójába bekössük, akkor természetesen egy bizonyos evolucionista történelem- és művészetelmélet logikája szerint járunk el. Még akkor is, ha ezt a láncolatot tagadások, ugrások, szinkronitások, s esetleg mutációk tarkítják. Véleményem szerint, igazi kortárs gyűjtés tehát csak akkor, csak abban az esetben és csak ott valósulhat meg ideális módon, amikor és ahol az erre hivatott szakemberek képesek átlátni ezeket a logikai folyamatokat és a megindokolható bakugrásokat, meg tudják húzni a határvonalakat, érzékelni a vonzásokat és taszításokat; képesek felmérni a fő vonulatokat s azok ellentendenciáit, illetve rá tudnak érezni és mutatni a főbb kulminációs pontokra. Azaz még jobban leszűkítve a szóban forgó „kortárs” fogalmat: igazi kortárs gyűjtés ott folyik, aktuális gyűjtemény ott képződik, ahol a műről már első megjelenésének pillanatában, előrevetítve és visszamenőleg is, el tudják dönteni, hogy kell-e, fontos- e a gyűjtemény számára. Ideális esetben tehát a mű megjelenése, a múzeumi döntés és a megvásárlás „pillanata” egybeesnek. Ez azonban naprakész kutatási és előkutatási tájékozottságot, illetve megfelelő anyagi kondíciókat feltételez, ami viszont, mint tudjuk, általában nem egykönnyen adja ki az óhajtott „X”-et. Ilyenkor valószínűleg elég lenne a vásárlási szándék kinyilvánítása, az igény számontartása, s a hely fenntartása a hiányzó mű vagy műegyüttes számára... m. A dolog azonban más aspektusból nézve csak tovább bonyolódik. Különösen akkor, amikor a szó szoros értelmében vett kortárs, ha tetszik neoavantgárd vagy posztmodern művek gyűjthetőségének megítéléséről és miértjéről van sző. Jelen hozzászólásomnak tehát ez lenne a fő vizsgálati területe. 45
