Horváth László et al. (szerk.): Múzeum és kortárs képzőművészet. Az 1994. november 18-i szakmai tanácskozás anyaga - Hatvany Lajos Füzetek 12. (Hatvan, 1995)
Szücs György: Gyűjtemény-gyarapítás a Magyar Nemzeti Galériában
nevet adnak ki a bekerült izgalmas műtárgyak szignatúrái (Pl. legutóbb egy Máttis Teutsch János-faszobrocska csere, a nem jegyzett Baranyai Ilona jelentős érem- és szoboranyaga ajándékozás útján került a gyűjteménybe). A Magyar Nemzeti Galériának kezdettől fogva szembe kellett néznie azzal a teljesíthetetlen feladattal, hogy a magyar ill. magyarországi művészet egészét gyűjtse, s mint országos intézmény a bárhol felbukkanó hungarikákxa. fokozottan figyeljen. Elvileg - a Széchényi Könyvtárhoz hasonlóan - törekedhetne arra, hogy minden művész legalább egy alkotása felett rendelkezzék, de ez a gyűjtemény ellaposodásához és elnehezüléséhez vezetne. Ez a szemlélet a 19. századi jelentősebb alkotók esetében még követhető, de a 20. századra való mechanikus alkalmazása csupán kezelhetetlen képraktárrá változtatná a gyűjteményt. Itt kell kialakítani egy tudatos munkamegosztást az országos, a megyei illetve a kisebb múzeumok között. A Nemzeti Galéria elsősorban adattári szinten, azaz a dokumentumok, adatok gyűjtésében tud viszonylag korlátlanul kisebb mesterekkel is foglalkozni. A gyűjtőkörök így sem egészen tisztázottak, hiszen a Szépművészeti Múzeum éppúgy gyűjthet "külföldi" magyarokat (a Francia- országiak közül Étienne Hajdú, Réth Alfréd, Rozsda Endre, Pán Márta, Hantai Simon), mint a Galéria, mégha azok a "külföldiek" Erdélyben élnek is (Ilyen pl. az említett Máttis Teutsch János, aki Brassóban dolgozott). A műalkotás „élete” egy sajátos viszonyrendszerben zajlik: mozgása a művész, a műélvező és vásárló, a műkereskedő, és a múzeum féltékenyen őrzött területei között történik. Hétköznapi szinten az érzékelhető, mintha mindenkinek más lenne az érdeke, hiszen a megszokott szlogenek ill. a napi gyakorlat az látszik hitelesíteni, hogy a felek egymás ellen dolgoznak. Egyfelől ugye a múzeum „mindent levéd” (azaz a műtárgyat nem lehet külföldre vinni), másfelől pedig a műkereskedő „mindenkit átver” (azaz nem valódi képet próbál a jóhiszeműség álarca mögött eladni). A kívánatos az lenne, ha a bizalom erősödne, és a hosszú távra való gondolkodás primátusa érvényesülne. A múzeum persze azzal nyugtathatja magát, hogy „úgyis minden jelentős mű előbb-utóbb közgyűjteménybe kerül”, de ellenpéldaként felhozhatjuk, hogy egy-egy szétszóródott, esetleg külföldre került életmű rekonstrukciójára, netalán összeszedésére nemigen lehet már gondolni. Néhány ritkaság így is elérhető (pl. Moholy-Nagy László: Konstrukció, 1923 litográfiáját,ill. Térkompozíció, 1924 c. fametszetét Brémából cserélte a Grafikai osztály). Esetenként - ilyen volt a miskolci Missionart Galéria Nagy Oszkár-, Jándi Dávid kiállítása, a budapesti Qualitás Galéria Korb Erzsébet- és Ernőd Aurél kiállítása - a kapcsolat élő, az MNG saját képeivel erősítette az anyagot, s nem véletlen, hogy cserére is leginkább ezekkel a magángalériákkal léphetünk. A kapcsolatok erősítésének számtalan eszköze kínálkozik, amelyek ha nem is küszöbölik ki teljesen a pénzügyi vonatkozásokat, de mindenképpen nagyobb mozgásteret biztosítanak az intézményeknek ugyanakkora összeg esetében. 18
