Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Borzas-tanyán
Egyedül én tudtam úszni a lányok közül. Apám győri volt, azt mondta: "Győri gyerek gyerekének úszni kell hatéves korától!" - Hát én jó úszó voltam. Úgy mentem át a csatornán a libák után, hogy a ruháimat a fejemre kötöttem kendővel. A vékony jeget feltörtem és átúsztam. Ott felöltözködtem, aztán szaladtam a libák után. A reumámat biztosan ennek köszönhetem. Hiába kértük a gazdaságot, hogy építsenek a libatelep közelében egy hidat, ezt a vízügyesek nem engedélyezték. Mikor már nagyon sokat panaszkodtunk, akkor már megengedték a kutyatartást Adott is nekünk az említett juhász egy Tüzes nevű kutyát. Ez olyan okos kutya volt, hogy én azóta is emlegetem. Munkatárs volt többet segített rajtunk, mint bárki. Soha egy libát szét nem tépett. Ha botot tartottunk neki, ugatott és a libákat hazakergette. Oda is adtuk neki a legjobb falatokat: a húst az ebédünkből! Könnyebb is lett az életünk, de azért maradt gondunk elég. Különösen, amikor keltek a kislibák, éjjel is dolgoztunk, mert a liba alól ki kellett szedni őket. Nem volt keltetőgép. A tojók kegyetlenül csíptek. Amíg az egyiket nagy nehezen megfékeztük, hogy kivegyük alóla a kislibát, addig a szomszédja hátulról csípett belénk, de olyan erősen, hogy alig tudtunk megszabadulni tőle. A következő évben már elvitték a libatojást a keltetőállomásra, Derecskére, és az élő kislibákat kaptuk vissza. Én végig libatelepen dolgoztam, amíg csak haza nem engedtek bennünket A libanevelő egy olyan ősi tanyában volt, ahonnan a gazdát kilakoltatták. Jobbra, balra volt egy szoba, középen a konyha és a kemence nyílása. Télen rizsszalmát hoztak tüzelni, hogy a tojások meg ne fagyjanak. így aztán mi sem fáztunk. Időnként bementünk a házba, a tojásokhoz, melegedni. Kezdetben tejtermékhez nem jutottunk. A libatelepre azonban hoztak túrót, amikor a kislibák keltek. Abból aztán nekünk is jutott. A közelünkben volt a borjú- nevelő, onnan akkor tejet is kaptunk. Jobban táplálkoztunk, de nehéz is volt a munkánk. A mai napig is megvan egy pléhtányérom. Emlékként őrzöm. Ebből ettem a kitelepítés második időszakában, amikor már kulturáltabb volt a helyzetünk. Azt megelőzően ugyanis egy rántáslábasom volt, amibe belemérték az ebédet. Később került valahonnan pléhtányér: vagy a boltból vettük, vagy hazulról küldték, de ezután mindig ebből ettem. A libatelepen tehát már jobban éltünk. Néha került szalonna is. Azt összevágtuk, megsütöttük és tojást ütöttünk rá. A libák tojtak, abból mindig tudtunk magunknak is félretenni. Libatojást még haza is vittem a nagymamáméknak időnként, bár ezt nem lett volna szabad, de eldugtam a bögyömbe. Arra is vigyázni kellett, nehogy a szomszédok meglássák és beáruljanak. Az ellenőrzéstől azonban nem kellett tartanunk, mert a pusztán messzire, öt-hat 91
