Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Borzas-tanyán
építeni, ami abban az idóben nagy szó volt. Ma már a szódavízgyártás nem üzlet, inkább az üdítőt isszák az emberek. 1950 nyarán rendelték el a szerzetesrendek feloszlatását, ekkor utasították az újhatvani ferences szerzeteseket is, hogy költözzenek ki a templom melletti kolostorból. Ekkor került sor arra, hogy az új hatvani katolikusok tüntettek a barátok érdekében. Ez egy nagyon szépen megszervezett tüntetés volt, amelyet én is láttam, de nem vettem részt benne. Az édesapám halála után ugyanis szükség esetén én magam is felültem a lovaskocsira szódát szállítani a megrendelőnek. Ezen a napon az újhatvani Zöldfa vendéglőben nagy volt a forgalom a tüntetéssel kapcsolatban. Nagy eszem-iszom volt Vittük oda a szódavizet, sokan láttak bennünket 1950. június 27-én tüntetés volt az újhatvani templom előtt az utcán. A férjem szolgálatban volt, a tüntetésben nem vett részt, csak este jött haza. Én is csak annyit voltam az utcán, hogy vittük a szódavizet a kocsival a Zöldfába. A tüntetés délután volt Akkor kezdték lázítani a népet. Bíztatták őket: "ne menjenek haza! ne menjenek haza! Jönnek Tatáról a bányászok, nem engedik elvinni a papokat!" Voltak direkt fölbújtók. Hogy kik voltak azok, azt nem tudom. Sokan ott maradtak, a templom előtt sétálgattak, és várták a bányászokat. A tüntetés alatt feljegyezték, kik voltak ott a tüntetők között és ennek alapján behívták a vasutasokat a vasúthoz kihallgatásra, majd fegyelmi tárgyalásra Pestre. Innen hazaérkeztek az éjféli vonattal. Köztük volt a férjem is. Elmondta, hogy elbocsátották az állásból, mert bennünket láttak az utcán a tüntetéskor a lovaskocsival. A hazaérkezése után nem telt el tíz perc sem, amikor dörömböltek a kapun. Bejöttek és kérték a férjemet, hogy menjen velük a rendőrségre kihallgatásra. Ezután nem láttam a férjemet három és fél évig. Én aznap éjszaka nem feküdtem már le, az ablaknál álltam, vártam, mikor jön haza a férjem a kihallgatásról. Ő nem jött haza, de egyszercsak teherautók jelentek meg az utcában, és hallottam amikor kiadták az utasításokat: "Ez az autó ideáll, az meg amoda!" Ezután megint zörgették a kapunkat, és már jöttek is értünk az ávósok. Közölték, hogy kitelepítik a családot. Azt mondták, hogy a férjeink már ottvannak. Előre vitték őket, hogy a lakást előkészítsék. Azt mondták, hogy annyi holmit vihetünk magunkkal, amennyi szükséges. Én azonban nem vittem sokmindent, csak néhány ruhadarabot, babakocsit. A fiam János másfél éves volt, a kislányom meg hatéves, akkor készült első elemibe. Egy teherautón egy család volt. 2 óra, 3 óra lehetett, amikor elindultunk. Útközben azt mondták, visznek bennünket Oroszországba. Egy ávós elől ült a vezető mellett 74
