Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A kistarcsai internálótáborban
Lefüggönyözött autóval vittek Budapestre. Azt mondta az ávós, aki vitt, hogy meg akarták tapasztalni, "ki az értelmesebb?". A tüntetés június 19-én volt, engemet valamikor júliusban vittek fel a Markóba. Reggel már öt órakor ott voltak értem. Édesanyámnak azt mondták, csak egy pár percre visznek be, egy fél óra múlva már itthon leszek. De bizony csak másfél év múlva engedtek haza. A Markó utcában olyan pincébe vittek, ahol ablak egyáltalán nem volt. A falról folyt a víz. Egy 15-ös égő égett. Volt bent egy kübli, amelyet, régen nem ürítettek, rettenetes bűz volt a cellában. A ruha a nedvességtől megpenészedett, mire onnan elengedi ek. Itt senkivel nem engedtek beszélni, nem láthattam a többi foglyot. Olyasmit akartak beismertetni velem, ami egyáltalán nem volt igaz. Rávezettek a végén, hogy mit akarnak hallani, de azt akarták, hogy úgy tegyünk, mintha azt mi magunktól vallanánk. Azt akarták, valljam be, hogy én Géza atyával "jóban voltam". Mondtam, ez nem igaz. Vigyen el orvoshoz, vizsgáltasson meg. Ekkor ezért ütött össze-vissza: Ne adjak én neki tanácsot. Ki kellett volna találnom, hogy ők mit akarnak hallani tőlem. Kértem, mondják meg, mit kell bevallani, de ezért "kikaptam". /Megvertek./ ígértek mindent, ha ezt bevallom, azt bevallom, ha aláírom mehetek haza. De ez csak ígérgetés volt. Az étel énnekem nem hiányzott, mert enni nem bírtam, képtelen voltam. Amikor inni kértem, az ávós a szájába vette a vizet és rámköpte. így adott vizet. Nappal nem hagytak aludni, éjszaka meg vittek kihallgatásra. A verésekkel úgy voltunk, hogy az első ütés fájt, a többit már nem éreztük. Elzsibbadt vagy mi. Inkább vertek volna, de sokkal rosszabb volt a lelki terror. Az borzasztó volt. Egy körmöm sem volt. Leverték vonalzóval. A fejemet nagy könyvekkel verték, amiben a kihallgatottak adatait jegyezték. Elmondani nem lehet, hogyan bántak velem. Napokon keresztül a sarokban kellett állni. Csak a falat nézhettem. Ha WC-re kellett mennem, az ávós kisért ki. A Markóban a hatvaniak közül Résné Hódi Gizella is ott volt, aztán Balogh néni, Balogh Jánosné, vitéz Baloghné. Ő ott se volt a templomnál, mégis elvitték. Aztán Farkasné, Farkas Isvánné, aztán Szabóné Huczka Veronika. Őket akkor láttam, amikor a törvényszékre vittek. Akkor láttam a legnagyobb megdöbbenéssel, hogy ez is itt van, az is itt van. Az intemálási időmet 1950 augusztusától számolják, mert augusztus 3-án internáltak. De az már menyország volta a Markóhoz képest. Lezárták az ügyemet. Visszavittek az államügyészhez. Ott alá kellett írni a jegyzőkönyvet. Azt se tudom, mit írtam alá. Olyan nagy volt a lelki terror, hogy ha nékem mondják fiú vagyok, 59
