Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)

Hatvani vasutas családok internálása 1950-ben - A családtagok elhurcolása

sága segített rajta. Ugyancsak megmenekült az ifjú Bankó házaspár, akiknek pedig már a holmiját is felrakták a kocsira, hogy Dévényinével együtt elvigyék őket. Szerencséjükre a kitlepítésnél jelen lévő hatvani pártmegbízott szót emelt érdekükben, az ávós tiszt is megértőnek bizonyult, elfogadták az érvelésüket, hogy ők már külön családot alkotnak.

A szomszédok, az utcabeliek a bezárt ablakokon át, a függönyök mögül döbbenten figyelték, mi történik az ismerősökkel. Senki nem próbált a védelmükre kelni, de hiába is akart volna.

Miután a felrakodás megtörtént, elhagyott lakásokat lepecsételték, majd megindultak a teherautók. A városi rendőrkapitányságon az ávósok jelentették a kilakoltatás végrehajtását, leadták a lakások kulcsait, megkapták az utolsó útbaigazítást, majd megindult a kocsikaraván a Hortobágy felé még kivilágosodás előtt. A kocsikban a gyermekek álomba sírták magukat. A felnőttek pedig azt találgatták, hogy tényleg találkozni fognak-e családfőkkel a Hortobágyon, vagy viszik őket Szibériába. Volt, aki a legrosszabbra gondolt: kivégezni viszik őket. Kivégzés nem lett, de a féljek sem fogadták őket az utazás végén.

Harmincnégy hatvani vasutascsaládot űzött ki az önkény lakóhelyéről idegenbe. A féljek legtöbbje Recsken, mások különböző intemálótáborban. Az asszonyok és a gyermekek a kietlen Hortobágyon tengették életüket éveken keresztül. Keményen meg kellett küzdeni az életben maradásért, a betevő falatért, a betegségek elkerüléséért. A legnehezebb feladat az asszonyokra hárult: át kellett venni a családfő szerepét is. Nemcsak magukról kellett gondoskodni, hanem a gyermekekről, olykor a szülőkről is. Tűrni kellett éhezést, hideget, meleget, megalázást, rabságot, elszigeteltséget, a társtalanságot, a kivetettséget. Nem engedhették meg maguknak sem a testi, sem a lelki összeroskadást.

Ebből a nagy megpróbáltatásból és hősies küzdelemből győztesen kerültek ki a hatvani vasutasasszonyok. Nem törte meg őket az önkény, sem a kegyetlen körülmények. Hívek maradtak meggyőződésükhöz, családjukhoz, férjükhöz, városukhoz. Ki tudták böjtölni a legkegyetlenebb önkényuralom éveit, megérték a szabadulást, a család egyesülését. A szabadság 1953-ban nem jelentett jóvátételt, de a legnehezebb időkön túljutottak, itthon újból kezdhették az életet elölről, a semmiből.

41