Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Hatvani vasutas családok internálása 1950-ben - Átmenő tábor Kistarcsán
A csomagban három és fél kilogram élelmiszert, fehérneműt és takarót lehetett küldeni. A csomagoló papír nem lehetett újság, nehogy az internáltak értesülhessenek a külvilág eseményeiről. Havonta egyszer válthattak levelet az otthoniakkal.41 A látogatást embertelenül szervezték meg. Egy nagy terem közepén hosszában folyosót alakítottak ki két drótkerítésből, ezen sétáltak az őrök, akik elválasztották a látogatókat az intemáltjuktól. Egyszene csapatostul engedték be a hozzátartozókat, akik egymást igyekeztek túlkiabálni a folyosón keresztül a túloldalon lévő internáltakhoz. A beszélő tíz percig tartott, és havonta egyszer mehettek látogatni a hozzátartozók. Különösen a nő hozzátartozókat szólították fel, hogy uralkodjanak magukon, mert aki sír, azt kiküldik a beszélőről. Hiába volt a tiltás, az asszonyok csak sírva fakadtak, legfeljebb annyit tettek, hogy elfordultak, igyekeztek eltitkolni az elérzékenyülést. Látogatásra csak a közvetlen hozzátartozók kaphattak engedélyt: szülő, feleség, gyermek, testvér. A családosok közül nagyon sokan az első látogatás alkalmával tudták meg, hogy feleségüket és gyermekeiket elhurcolták Hatvanból ismeretlen helyre. Az internáltak nehezen viselték a fogságot, pedig a recski tábor viszonyaival összehasonlítva, itt arany életük volt. Nem kellett nehéz munkát végezniük, a pihenő időben olvashattak, sakkozhattak. Havonta egyszer levelet válthattak, csomagot kaphattak, látogatót fogadhattak. Minden nap sétára mehettek. Tettlegesen senkit nem bántalmaztak, noha voltak már itt is besúgók. Ha valakit beárultak, csak az volt a büntetés, hogy megvonták tőle a kedvezményeket. Kistarcsán fogva tartottak néhány hatvani nőt is, akiket a férfiak láthattak, amikor sétára vitték őket. Közöttük volt Hódi Gizella, Farkas Erzsébet és mások. Kistarcsa a legtöbb hatvani számára csak átmenő tábor volt, ahonnan egy idő után átirányították más táborba, ahol valamilyen építő vagy termelő munkára fogták őket. A legtöbben Recskre kerültek, a hírhedt kőbányába, de nem mindenki. így például Kulacsik Ferenc, Balogh László, Matula József, Ferencsik József, Fehér Illés, Berecz Kálmán, Majer Mihály, Wolf Alajos Inotán, az erőmű építésénél, Isaszegen gyárépítésnél, Tiszalökön vízierőmű építésénél, a mélykúti állami gazdaságban építkezésnél dolgoztak. Többen kerültek Rácalmásra, Dunapentelére. Hogy kit, mikor szárítottak el Kistarcsáról, nincs pontos adatunk, csak a visszaemlékezésekre tudunk támaszkodni. Binder Géza szerint 1950 szeptemberében, Farkas Mihály úgy emlékszik november közepén, Jávori Szilárd december 25, Nagy József 1951.január 3, Bodonyi Tibor és Nagy Antal január közepére emlékszik. Szerintük ekkor indultak Recskre. Kulacsik Ferenc azt állítja hogy közel egy 37
