Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)

Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Kónya-tanyán

Az volt az ágyunk. Alig rendezkedtünk el, kezdtünk volna végre pihenni, amikor jöttek, hogy menni kell borsót szedni. A borsót ugyanis éjszaka kell szedni, mert napközben kipereg.

Enni feketekávét kaptunk reggel is, vacsorára is. Cukorral, de kenyér nélkül. Három éven át. Délben rántott leves vagy valami.

A gyerekek sírtak. Mondtam Pirinkónak, hogy vigyázzon Lackóra, de hogy vigyázzon, ő is kicsi volt. Őrá is vigyázzni kellett volna.

Amikor a borsószedésnek vége lett, kezdődött a rizs. Akkor jártunk a rizsbe. Balmaz felé voltak a rizstáblák. Nagyon messze, rengeteg kilométert mentünk. Lackó fiam nagyon elkényeztetett gyerek volt. Odahaza nyáron, amikor aludt, menyasszonyi fátyollal volt letakarva. Itt meg ellepték a legyek. Este alig tudtam megismerni az arcát a fekete légypiszoktól. A patkányoktól is féltünk. Nagyon sokat sírtunk, de a végén már abba is belefáradtunk, sírni sem tudtunk. Elmondani nem lehet, mennyit szenvedtünk.

Egyszer azt mondta nekem az egyik ávós:"Öriilhetek, mert a zsidókkal nem ezt csinálták." Én azt válaszoltam: "Nem ezt, de ugyanazok."

1951. november 19-én répát szedni mentünk egy ismeretlen helyre, ami Kónyától nagyon messzire volt. Az idő fagypont alatt volt jóval, mivel a Hortobágy folyó is kissé be volt fagyva. Rajtam egy női gumicsizma volt, amelynek nem volt recés a talpa, tehát már nagyon régi volt, otthonról küldték. Mivel a helyhez közelebb utat kerestek nem mentünk a kilenclyukú hídhoz, hanem egy olyan helyen keltünk át, amely ideiglenes volt, olyan kútgyűrű féléket raktak a folyóba és azon kellett átkelni. Az én gumicsizmám megcsúszott és nyakig merültem a folyóba. Mikor kihúztak, azt mondta a kísérő bajtárs:"Zsákainé most maga visszamehet."

Én kérdeztem merre menjek mivel olyan nagy volt a köd, hogy két méterre sem lehetett ellátni. Azt mondta: "tartson mindig jobbra!"

Én olyan éhesen és fáradtan tartottam mindig jobbra és persze ordítva a pusztában, sírva, hogy észre sem vettem, hogy nincsen talaj a lábam alatt. Lenéztem és láttam, hogy egy olyan kút féle áll előttem, amit a pásztorok a nyájnak káva nélkül ástak. Akkor abbahagytam az ordítást, mert láttam, hogy mégis van Isten, mert ha én még egyet lépek, akkor beleesek és soha nem talál meg senki. Akkor tovább mentem jobbra, és kikötöttem a Balmazújvároson az állomáson. Onnan persze csak a sínekre kellett felmenni és vissza Kónyára. Mikor beértem a táborba, megfagyott rajtam a ruha a dértől. Hófehér lettem és úgy jelentkeztem az őrsön. Az őrsparancsnok azt mondta, hogy ma már nem kell dolgoznom.

Bementem a barakkba, levetettem a fagyott ruháimat és lefeküdtem. Elvesztettem az eszméletem. A lázmérő higanyszála 42 fokot mutatott. Jelentették, de nem történt semmi.

121