Berecz Mátyás szerk.: Az egri vár híradója 37. (Eger Vára Baráti Köre Eger, 2005)

Domokos György: A törökellenes védelmi rendszer kiépítésének vázlatos története a 16. második felében

Domokos György A TÖRÖKELLENES VÉDELMI RENDSZER KIÉPÍTÉSÉNEK VÁZLATOS TÖRTÉNETE A 16. MÁSODIK FELÉBEN Előadás Bornemissza Gergely halálának 450. évfordulója alkalmából rendezett emléknapon Dobó István Vármúzeum, 2005. szeptember 17. A magyarországi törökellenes védelmi rendszer története közismertem nem a mohácsi csatavesztéssel kezdődött. Már I. (Nagy) Lajos és Zsigmond király is harcba keveredett a Balkánon lendületesen előretörő oszmán hódítókkal, és a nikápolyi vereség (1396) rávilágított, hogy olyan ellenség jelent meg a déli határokon, amelyet nem szabad lebecsülni. Épp ezért az említett uralkodók, majd őket követve Mátyás király az ország déli határán egy kétlépcsős védelmi rendszert hoztak létre. Az első Szörénytől kiindulva, a Duna mentén Nándorfehérvárig, majd onnan Szabácson és Jajcán át az Adriai-tenger partján álló Klisszáig ért. A második vonal Karánsebesnél kezdődött, és Lúgoson, Temesváron, Péterváradon, Bihácson át az ugyancsak Adria-parti Zenggig húzódott. E végvárak kettős feladatot láttak el. Megkísérelték elhárítani a török beütéseket, amit persze, elegendő erő híján, sosem tudtak teljesen megvalósítani. Ezért igyekeztek a háborút ellenséges területre átvinni, vagyis minél gyakrabban és minél nagyobb erőkkel betörni oda. Tehették ezt annál is könnyebben, mert a török területen, a Duna-Száva vonalától délre nemigen találtak már magyar ajkú lakosságot, az ott élők pedig, a két nagyobb ellenfél közé szorulva, annak engedelmeskedtek, aki nagyobb erőt tudott felvonultatni. Ebben az értelemben a végvárak a külpolitika eszközeként is szolgáltak. A 16. század második felében az ország belsejében létrajött végvári rendszer esetében ez már másként működött, hiszen a