Árva Erzsébet – Pozsonyi József: Deportáltak — Balmazújvárosról elhurcoltak visszaemlékezései / Újvárosi Dolgozatok 4. (Balmazújváros, 1989)

Tartalom

városba. Ahogy tudtuk berendeztük az általunk Bagolyvárnak nevezett szálláshelyünket. Itt éltünk 25 napig. Hetenként jártunk fürödni. Kétszer kaptunk naponta káposztalevest. Mosni néha bejártunk a környéken lakó kedves emberekhez. Megismerkedtünk más vidékekről deportált emberekkel. Voltak Berkenyéről, Köröstarjánból, Nádudvarról, Erdélyből jöttek. Itt több mint 2000 fogoly volt. Február 25-én, vasárnap 12 kilométerre kerültünk egymástól, a 6-os és a 16-os lágerbe. Március 15-én mentünk le legelőször halálsápadtan a bányába dolgozni. Április 4-én bezárták a lágert, mert kiütött a tífusz.'Egymás után estek össze az emberek. Április 8-án unokatestvéremre, Hegedűs Janira kő zuhant a bányában. Délután el is temettük. Pincés tanító úr és Bak János bácsi mondtak megható beszédet. Következő vasárnap, április 15-én Pincés Imre tanító urat is eltemettük. Nem bírta szegény tovább a megpróbáltatásokat. Később hetenként haltak meg emberek. Május 9-én jött az örömhír, hogy vége a háborúnak. Azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy hamarosan hazamegyünk. Sajnos még maradtunk és nem értettük, hogy miért. Kikerültem a bányából. Egy legyengült csapattal a kolhozba vittek. Itt jobban hozzájutottunk egy kis ennivalóhoz. Gondolatunkban mindig az járt: mit is eszünk, ha hazamegyünk. Szeptember 15-én tisztek jöttek a kolhozba. Akik megerősödtek egy kicsit, vitték vissza a lágerba. A „Horszovet" építőipari vállalathoz kerültem. Hogy pótoljuk a lágeri egyhangú káposztalevest, el el adogattunk a vállalat deszkáiból. Október 84n indult haza az első beteg csoport. Megszűnt a munkahelyünk is a tél beálltával. December elsején átadtak bennünket a „Tránszporthoz". Fogságom ideje alatt ez volt a legrosszabb munkahelyem. 18 kilométerre jártunk dolgozni. Szénelosztót építettünk. Kora reggel indultunk, késő esete holtfáradtan érkeztünk. Itt kegyetlenek voltak a parancsnokaink. Február 16-án a 16-os bányához kerültünk. Igyekeztünk innen is eladni egy-két széndarabot, hogy valami ennivalóhoz jussunk. A falubeliek között mindig találtunk jó embereket, akik megvették tőlünk a szenet néhány rubelért, vagy élelemért. Egyszer még segítettek abban is, hogy levelet írjak haza. Csodák csodájára választ is kaptam anyám kézírásával! 1946. szeptember 18-án ismét egy betegcsoportot indítottak útnak. Ilyenkor még jobban elkeseredtünk, mi is mentünk volna. Abban az évben a nagy szárazság miatt gyenge volt a termés. Kosztunk egyre kevesebb lett. A civil lakosságnak sem tudtuk eladni a szenünket. Egyre többet éheztünk. November 10-én ismét hazaengedtek egy legyengült csoportot. Nehéz szívvel búcsúzkodtunk. A következő év sem hozott sok változást az életünkben. Januárban sokan meghaltak. Addig soha nem gondoltam a halálra, de akkor megborzadtam. Hát ennyi egy fogoly élete? Ma még dolgozik, holnap temetik? Ez nem lehet igaz! A temetés sem olyan mint eleinte. Elfásult min35