Árva Erzsébet – Pozsonyi József: Deportáltak — Balmazújvárosról elhurcoltak visszaemlékezései / Újvárosi Dolgozatok 4. (Balmazújváros, 1989)

Tartalom

II. 4. Ma reggel megkaptuk az első orosz kenyeret, úgy néz ki mint nálunk egy sár-vályog. Minden szobába egyet adtak, alig lehetett akkora vékonyra szelni, hogy mindenkinek jusson. De milyen ez? Tele törekkel! P. B. kiskutyát csinált belőle. Az ablakon dobálják ki, nem eszi senki. II. 6. Azon tanakodtunk, hogy kellene kimosni az ágyneműt (már aki hozott). Az egyik lány azt tanácsolja, menjünk el a környékre, valamelyik házhoz. Egyiknél elutasítanak, a másiknál jó szívvel fogadnak. Ahogy meglátják a sok szép ruhaneműt elcsodálkoznak, nekik nincs ilyen finom ágyneműjük. A kemence tetejére feküsznek egy pufajkára. Erzsike húgom hajába gyönyörködtek. Sütöttek palacsintát, de nem tudtuk megenni, titokban a zsebünkbe tettük. II. 8. Már kéregetni jártunk a házakhoz. Húgommal sikerült egy fél marék burizst kapni. Finom ebédet főztem, mert még volt egy kis rucazsír. Soknak már nincs semmi ennivaló, itt meg nem adnak. Azt mondják, ha dolgozunk kapunk enni. Most még nincs kész a barakk, ahol lakni fogunk a bányavidéken. Idelátszik. Rémisztgetik egymást az emberek, hogy a bánya veszélyes, mi még sosem láttunk olyat. Az emberek dalolnak, kártyáznak, sírnak. Én is sírok, mert e dal a férjemet juttatja eszembe. A szél a levelet innen oda fújja. A szegény bakának szomorú a sorsa. Ma még piros élet, holnap sötét álom. Ne sajnáld a csókjaidat gyönyörű virágom. Tárogató hallik, nekem el kell mennem. Háborúba, zivatarba nekem részt kell vennem. Ott is csak te leszel az én reménységem. Csak még egyszer csókoljál meg kedves feleségem. II. 14. Jajj! ó, ha tudnánk kedveseink, mennyire szenvedünk az éhezéstől a hazavágyástól. Mindenki sír, szomorú. Erzsike nem akarja megenni a csöpp szelet kis kenyeret. Kitalálom, megpirítom neki, valahogy belediktálom. Már nem dobják az ablakba, inkább gyűjtögetik. Pedig úgy összepenészedik egyik napról a másikra, összeromlik, rossz, nyers, büdös. 21