Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fészképészeti műintézete Debrecenben (A Magyar Fotográfia Forrásai 5. Debrecen, 2008)
A fényképész szerepei - Mi, polgárok
GONDY ÉS ECEY immár semmilyen jogot nem biztosító papírnak a megszerzését a századvégen szinte senki nem ambicionálta már Debrecenben, olyannyira nem, hogy 1889-től évente tíz fő alatt van a polgárjogot nyertek száma, s ezek mind gazdák és birtokosok; de 1899-ben például egyetlen oklevelet sem adtak ki! Azok, akik ebben az időszakban polgárjogért folyamodtak a városhoz, inkább e cím szimbólumértékét próbálták megvásárolni, akárcsak Gondy Károly. Tekintélyes városi polgárok érzik ennek szükségét, így maga Komlóssy Arthur, aki 1883-ban, 30 korona lefizetése ellenében, míg testvére, Dezső, három éwel később már 14 koronáért nyerte el a címet, csakúgy, mint az öreg vasboltos, Sesztina Lajos, vagy a vendéglős Kainrath Antal. Ugyanakkor a zsidó Fehér Hermann, a Bika bérlője csak 60 korona ellenében kaphatta meg ezt a semmire fel nem jogosító kiváltságot. A század legvégén szinte kizárólagossá válik a zsidó kereskedők polgárosítása, már csak ők érzik fontosnak, az asszimilálódás jelentős állomásának, illetve a beérkezettség jelének kérelmük elfogadását, a jog birtokolhatását. 194 Bár Gondy Károly minden kritériumnak megfelelt, mégsem került be ebbe az elitbe, s a nyomok hiánya kétségessé teszi, hogy egyáltalán próbálkozott-e bekerülni, vagy csak elméletileg foglalkoztatta ez a lehetőség. A városi bizottsági jegyzőkönyvek tanúsága szerint mindenesetre, a közgyűlés elé nem került Gondy Károlynak ilyen irányú kérelme, aminthogy a polgárkönyvben sem szerepel a neve. A cívis polgárság elismerésére, befogadói gesztusaira való vágyakozás Gondy egész város szemléletének és világképének múltbeliségét példázza; talán az öregség, talán a meddő harcok, talán a felvett és rákövesedett póz teszi, hogy nem képes a várost reálisan, valós állapotában szemlélni, s nem veszi észre, hogy változnak a normák és az elvárások, amelyeknek immár nem a cívis polgárság szab irányt. A kicserélődő lakosság nem akar letűnt korok életelveihez és szabályaihoz alkalmazkodni, az ő normájuk már nem a családi kapcsolatokon, örökölt jogokon alapul, hanem az egyéni teljesítményen. Belülről szemlélve, benne élve nem érzékelhető még a társadalom bomlási-átalakulási folyamata, így a fényképész szemszögéből az is nehezen vehető észre, hogy törekvésével nemhogy jövőt nem alapoz magának, családjának, hanem éppen a feledés sírját ássa meg.
