Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fészképészeti műintézete Debrecenben (A Magyar Fotográfia Forrásai 5. Debrecen, 2008)
A fényképész szerepei - Mi, debreceniek
46 GOND ÉS EGEY oly egyik derék segéde, Kollonics Béla festette. Azok a szatirikus gondolatok, melyek Gondy Károly politikai cikkein átvonulnak, megnyilatkozásra leltek itt is. De megnyilatkozott az a hazaszeretet is, mely őt nemzete jóvolta érdekében tettre sarkallja. S midőn ennek a derék független érzelmű férfiúnak nemes cselekedetéről itt hírt adunk, kívánjuk, hogy a Mindenható még soká, nagyon soká éltesse!" 137 A beszámoló jól érzékelteti az egész függetlenségi táborra jellemző magatartást, mely Gondy céljainak pontosan megfelelve, a nemzet jóvolta érdekében végrehajtható tettek legmagasabb fokát látta a nagyhangú, mellveregetős, gyakorlatilag teljesen passzív, nacionalizmustól áthatott szólamoktól hangos, látványos patyomkin-cselekedetek gyakorlásában. Pedig ekkoriban az idő régen túllépett már az önkényuralom leples, többértelmű beszédmódján: felségsértést nem volt olyan könnyű elkövetni. A függetlenségi gondolat támogatásának ellenzéki kiállásként való megélése természetesen nem kizárólagosan debreceni vonás, hiszen a fent leírt magatartásmód mögött meghúzódó politikai szándék, kultúra- és életszemlélet a párt híveinek az egész országra kiterjedően meghatározta gondolkodásmódját; sőt, a kizárólagos nacionalizmus, a polgárosodás folyamatának hátramaradottjai körében általánosnak volt mondható. 138 Ha azonban, mint Debrecen esetében, a A Piac utca emberközelben, 1890-es évek, celloidin, boudoir történelmi megalapozottságú ellenzékiség a város önkultuszának alapja, akkor minden ehhez kapcsolódó, ezt kifejező és megerősítő megnyilvánulás a közösségi emlékezet részesévé teszi a megszólalót, függetlenül attól, hogy annak mi volt az eredendő vagy mögöttes célja. Csak a tett számít és a szavak, a tartalom nem. Hogy Gondy Károly megnyilvánulásai mögött valójában saját maga pozíciójának megerősítése rejlett, mint tartalom, az nem zavarta azokat, akik csak a szólamokat akarták hallani, mert ez jelentette kulturális identitásuk időről-időre való gyakorlásának és felmutatásának lehetőségét. 139 Nem biztos azonban, hogy a jól hangzó szólamok átvétele mellett kiterjesztették magára a személyiségre is a befogadási hajlandóságot. A szószólók maguk közé tartozónak tekintették, a cívis azonban nem, a fényképész pedig ezt szerette volna. Lehetséges, hogy a teljes azonosulás szerepét csak kezdeti kiindulópontnak szánta, ám az évek során elfelejtette jelezni, hogy ez a jelmez szűk számára, s mire észbekapott, már késő volt: a ruha rákövesedett, s kétségbeesett küzdelem-
