Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fészképészeti műintézete Debrecenben (A Magyar Fotográfia Forrásai 5. Debrecen, 2008)
A fényképész szerepei - Mi, művészek
122 GONDY ÉS ECEY ván festő, Hódy Gyula, Komlóssy Imre és Kallós Kálmán ügyvédek, Pallay József orvos, Kutassy Imre nyomdász, Csanak József kereskedő is. í87 Nem tudjuk milyen, politikai vagy műértői meggondolások vezették a bizottság összeállítóit, de könnyen lehetséges, hogy a hetvenes évek Debrecenében ez a néhány ember képviselte a szakértelmet, de legalábbis a művészetek iránti elkötelezettséget. Hogy feladatuk pontosan miből állt, arról számol be történetében Gondy Károly, Debrecen vezető elitje hozzáállásának, a város szellemi légkörének érzékeltetése mellett. „Az elsőt (ti.: vidéki képkiállítást) 1871-ben maga a K. M. T., Telepy titkárja felügyelete alatt rendezte a városház nagy termében. Nemcsak hogy látogatott volt, de id. Csanak József megvette Grosz: Elhervadt-ját s én a nemrég elhalt Molnár József Gösau tájképrészletét. Akkoriban a műtárlat érdekében hirtelenében egy bizottság alakult Simonffy Imre elnöklete alatt, melynek én is tagja voltam. A bizottság feladata volt a kiállítás tartama alatt a műtárgyak felett őrködni, a látogató közönséget kalauzolni, s esetleg a társulat részvényesének megnyerni. Én kétszer voltam a tárlat napi őre. - Első alkalommal én voltam oly szerencsés az akkori főispánt fogadni és kalauzolni. Első teendőm volt a magas és legmagasabb vendégemet a részvényesek közé iktatni - figyelmeztetvén az ezen célra kitett aláírási ívekre. - Mi a jó fenének! - volt a rövid válasz. Kalauzolásom közben kiemeltem egy néhány művet, de ő, a méltatlan ő méltósága, csak úgy vállvonogatva hallgatta szép meséimet, míg végre frázisaimat megunva, újra velősen megszólalt: - Ugyan ki lehetett az a marha, a ki egy ily képért 300 frt-ot adjon? Ez volt a kép ára, melynek keretén a szenvedő ige: „megvétetett" állott. Consummatum est! - Méltóságos úr... pretium affectionis... ha nem sértem, ezt a képet én vettem. - Vagy igen... hm!... Ekképp dünnyögött, hogy némiképp rektifikálja meggondolatlanságát, és kondoleálja vesztett türelmemet. Mily lesújtó volt a végítélet... Dies irae, dies illa... eszembe jutott a keresztfa és ő méltóságát a faképnél hagytam." ,8S Az 1871-es tárlaton eladott két képhez képest a század vége felé kissé szaporodó kiállítások nem jelentették a kereslet növekedését. Amikor az említett vándorkiállítás másfél évvel később megérkezik végre Debrecenbe, a fogadtatás nem cáfol rá a reménykedő hangú üdvözlő cikkek mögött megbúvó pesszimizmusra: a titkos tudásra, hogy megint nem fog történni semmi. Sipos Béla újságíró, aki a folytonosság elvének alapján áll, s minden kultúr-kezdemény-csírában meglátja a majdani terebélyes fát, amelyet csak öntözni kell és növekszik, most is ebbéli reményének ad hangot. Míg egy évvel ezelőtt arról írt, hogy „(e)gy évtized alatt órási eredményt érhetnénk el: akkor beszélhetnénk Debrecen művészi életéről, ami pedig manapság hiú ábránd", addig most, a kiállítás hírén fellelkesedve már kitűzi a lobogót:
