Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fészképészeti műintézete Debrecenben (A Magyar Fotográfia Forrásai 5. Debrecen, 2008)
A fényképész szerepei - Mi, művészek
GONDY ÉS ECEY azt a szemléletet, ahogy a közönség tekintetett a fényképészetre, mint mesterségre. Nem is lenne benne semmi rendkívüli, ha nem tudnánk szinte biztosan, hogy ezeket a gondolatokat az újságírók között jó kapcsolatokkal rendelkező Gondy Károly maga adta a szerző tolla alá, s hogy az így nem csupán rejtett reklám, hanem a fényképész nézeteit is tükrözi, aki szerint, olvashattuk, a fényképész célja „festői rajzokat fényképezve visszaadni" - bármit is jelentsen ez. Gondy azokra a technikai ismereteire, találmányaira volt büszke, melyek lehetővé tették a fénykép olyan átalakítását, hogy az egyre inkább művészi termékké váljon, vagyis egyre inkább megközelítse egy festmény, egy rajz színvonalát és minőségét. A fényképnek a technika által, művészi értelemben kellett tökéletesednie. Ezért egy „photographe artist" bátran használhatja a retusecsetet, hiszen a valóság csak az ő szeme és keze által válik igazán leképezhetővé: a gép szeme tökéletlen. A retusecset elveszi a fényképtől az őt megillető jogot a pillanat megragadására, és a festészet Székely Bertalan által hangoztatott előnyét vindikálja számára, miszerint a jellem megrögzítése csak gondos tanulmányozás, a percek sűrítése révén érhető el a képen - amely persze így sohasem lesz egészen hűséges, de kifejezi a modell valódi énjét - ahelyett, hogy a véletlent, az esetlegeset rögzítené. A fényképezés technikai fejlődésének e korszakában senki nem Blaha Lujza Cipike szerepében Suppé A könynyűlovasság című operettjében, Gondy Károly ceruzával és fehér fedőfestékkel átrajzolt litográfiáján, 1866 gondolta, hogy éppen a pillanat megragadásának képessége lesz majd a fényképnek semmi mással nem helyettesíthető sajátossága, (Simonyi Antal tervezett fiziognómiai gyűjteményének megvalósíthatását a beláthatatlan jövőbe vetítette 375 ) - hogy az esetleges mozdulat nem hiba, hanem erény lesz valaha. Az előbukkanó hibákat most a retus leplezi, a tökéletesség jövőbe merevítése kedvéért, s eltünteti az esetleges egyéni jegyeket, mindazt, amit a fotográfia saját eszközeivel tehetne a jellem megragadására, a mögöttes tartalmak kifejezésére. Az így készülő portré éppúgy fantáziatermék, mint egy emlékezetből vagy vázlatok alapján festett arckép, csak éppen nem a mester, hanem a modell fantáziájának terméke, hiszen azt ábrázolja, ahogy az megmutatni szándéko-
