Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fészképészeti műintézete Debrecenben (A Magyar Fotográfia Forrásai 5. Debrecen, 2008)

A fényképész szerepei - Mi, művészek

GONDY ÉS ECEY lalkoztatta, hiszen szakmájuk elismerését annak művészi rangra emelésétől várták. A nagy vetélytárs a szintén a valóságot megragadni igyekvő, így konkurensnek tekintett festészet, s elsősorban a portréfestészet volt, amelyet a fénykép először kiszorítós versenyre hívott, később már csak föl akart zárkózni mellé: nem a helyét, csak a rangját akarta elérni. A fényképezés egyik első magyar művész-kritikusa, Székely Bertalan, a festészettel mint magával a Művészettel veti össze a fényképezést, s a fotót védelmező válaszában Barabás Miklós is azon egyetlen pontban ért ellenlábasával egyet, amely szerint a festészet elsősége soha sem lesz kétségbe vonható, vagyis a fényképészet, noha vannak előnyei és jó tulajdonságai, nem nevezhető művészetnek.

372 Maguk a fényképészmesterek is, akik a gyorsan az ipari tömegtermelés áldozatává váló, megélhetési fényképészetet művelték, a konkurenciaharc ösztönözte reklámjaikban a „művészi" és „festői" jelzőt többnyire a megtévesztésig ugyanolyan fényképet készítő kollégáikkal folytatott üzleti versenyben, a kuncsaftok elcsábításának eszközéül használták csupán. Az üres reklámszövegeket égnek eresztő iparosok mellett azonban nem feledkezhetünk meg azon fényképészek önérzetéről sem, akik mesterségüket lelkesedéssel és tudásvággyal eltelve gyakorolták, akik szakmai fórumokat, lapokat és egyesületeket alapítottak és tapasztalataikat vitára bocsátották, akik nem csak a közönségnek tettek fel kérdéseket, hanem önmaguknak és szaktársaiknak is. Az identitását kereső szakma ezen maroknyi, érdekképviselőként fellépő része, szeretett mesterségét az írott fórumokon kezdettől iparművészetnek definiálta - a képek előállításába fektetett munka és figyelem mennyiségét tekintve, némi joggal. Ez a büszke öndefiníció, amellett, hogy a „közönséges" iparosoktól való mindenáron való elkülönülést, megkülönböztetést is szolgálta, nem volt független attól sem, hogy a századvégig a fényképészeket még iparosnak sem ismerték el, s nemcsak az ipartörvény rendelkezései, vagy a segédállítás szabályai nem vonatkoztak rájuk, hanem a társadalmi elismertséget sem sikerült megszerezniük.

373 A városi címtárakban éppúgy az „egyéb" és „vegyesek" között szerepeltek, ahogy az országos kiállításokon sem önállóan, hanem a sokszorosító iparosok között mérettek meg. A bizonytalan társadalmi státuszból, az öntudat és a semmibevevés közötti őrlődésből, a bizonyítás, az önfelmutatás kényszeréből következett az a szemlélet, amely miatt egészen az amatőrök megjelenéséig nem volt képes a szakma saját termékét, a fényképet, önmagáért, egyszerű leképező képességéért megbecsülni. A végeredményt tekintve mindegy, melyik oldalról indulva, melyik szemponttól támogatva, mindenáron a fénykép természetétől idegen, technikai, mechanikus átalakításoknak vetették azt alá. A művészi fénykép létrehozásához feltétlenül szükségesnek ítélték, hogy a leképezés és az előhívás folyamatába