Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

pénztárába." Rendben van - vágták rá hamarosan az érdekeltek, és másnap hozzáláttak a terv kiviteléhez. Ez azonban nem ment olyan simán, miként elgondolták. A falu bölcsei egymás után felsültek. Míg a többiek izzadtak, a bíró azon töprengett, miképpen vághatná ki magát, mert ha elakad a Hiszekegyben, amit egyébként előzőleg fél éjszakán át gyakorolt - akkor örökre befellegzett a becsületének. Amikor rákerült a sor, nem is ment fel a szószékre, hanem nagy megbotránkozással így szólt: „Hát, nagytiszteletű uram, inkább vesszen az öt forintom, de én nem próbálkozom a Hiszekeggyel." - Azóta mondják, ha valakinek nincs kurázsija valamilyen vállalkozáshoz: „Nem próbálkozik, mint a sápi bíró." - A kevés gondú, mindig nyugodt emberre mondják: „Megvan, mint a sápiak pap nélkül.v * Az 1863-i áldatlan esztendőben Tépe község földjén egy szép, nagy evőtök termett. Isteni csudát látott ebben a helység tanácsa, és az első dér után elhatározta, hogy a községháza kemencéjében megsütteti, és kiosztja az éhező lakosok között. Hogy az esemény emlékezetes maradjon, tanácsi határozat szerint a feldarabolt tököt hegedűszóval kisérték a kemencébe. - Bezzeg emlékezetes maradt! Azt is beszélik a tépeiekről, hogy megborotválták a lámpaüveget, mert már roppant kormos volt. Akkoriban történt ez, amikor a petróleumlámpa létezéséről a mi mocsarakkal körülzárt vidékünkön is tudomást szereztek már. A tépiek is vettek egyet a helységháza számára, a nótárius önkéntes elszánással vállalván magára a kezelését. - Ezenkívül az történt még velük, hogy megkönnyezték a szilvóriumot. Nagy szégyen volt ez! * A tervezgető, de munkához nem fogó emberre a pocsajiak csúfolóját szokták alkalmazni: „Készülődik, mint a pocsaji násznagy." - Víg kedvű, mulatós násznagya volt a pocsaji vőlegénynek s a menyasszonyos háznál igen jól találta magát. Az ő tiszte lett volna a násznép hazaindítása, mondogatta is váltig, hogy: „Elérkezett immár az ideje ..." és több efféle, de mégis éjszaka lett, mire elvitték a menyasszonyt. * Az egyszeri váncsodi ember elherdálván a vagyonát, bakternak állott. Találkozván egy régen látott ismerősével, így mondta el neki, hogy miképpen jutott erre a szegény kenyérre: „Hát, tudod, komám, sorsüldözött ember vagyok én" Kétszer házasodtam, egyszer se voltam boldog. Biztosítottam, ahhoz se lett szerencsém. (Mert kiderült, hogy saját maga gyújtotta meg a házát.) Koporsócsináló lettem: nem haltak az emberek. Kalapos mesterségre szántam magamat, akkor meg fej nélkül születtek a gyerekek. Megpróbáltam én mindent, de hiába!,, - Ezért mondják oda, ahova illik: „Mindent megpróbált, mint a váncsodi bakter." * Egyik köznemesektől lakott helységünk csősze a tilalmasról egy jó húsban levő malacot hajtott be a községházára. Abban az időben a soros tanácsbeliek fenn ebédeltek, vacsoráltak a községházán a köz-kassza terhére; a hajdúné asszonyom sütött, főzött számukra. E régi jó szokás ludas benne, hogy néhány napig meg is volt az ólban a „bitangképpen" talált állat, de mire a szomszéd falu kondása, akinek a keze alól elkóborolt, egy hivatalos paksamétával érte jött, akkorra már eltűnt. A mindenáron latinoskodni akaró nótárius a kondás által hozott írásra vetett és megpecsételt eme néhány szóval fejezte be az ügyet: „Filitis et farkátis elvágátis et csonkándus hazabocsátábimus."