Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

2. Építkezés Ebben a fejezetben röviden ismertetem vármegyénk népi építkezését; a lakóházat, a gazdasági épületeket, az ezekhez tartozó jelentősebb tárgyakat, valamint a kerítések és kapuk fajtáit. Főként a 70-es évekbeli állapotra (ez időből fennmaradt emlékekre) leszek különös tekintettel, arra az időszakra, amely népi kultúránk fejlődésében fordulópontot jelöl. Ettől fogva mindinkább elmaradnak a használatból a legjellemzőbb építőanyagaink, építőmódjaikkal együtt, eltűnnek a nagy tűzhelyes ólak, a régimódi kerítések és kapuk. Ebben az időben már olyan változások következtek be a bihari ember házatáján, melyek nem fokozatos fejlődés, hanem a környező területek gyors behatásának eredményei voltak s ezért azokat itt nem tárgyalom. Valamint azokat az építményeket sem, melyek régebbi fejlődési korszak relikviáiként élnek az öregek emlékezetében, avagy a közelmúltban még megvoltak. a. Építkezési módok Miként az előző fejezetekből láttuk, földünk egészen a múlt század derekáig árterület volt, folyóöntések, nádas mocsarak, posványok, tavak uralkodtak el rajta. Úttalan útjaikon fát, követ, semmiféle építőanyagot ideszállítani nem lehetett volna. De meg nem is jutott ilyesmi senkinek sem eszébe! Olyan anyagokból építkeztek, amilyet helyben találtak, aminek megszerzése kevés fáradságnál egyébbe sem került. Nádból, sárból, a szárazulatok pusztuló éger-, szil-erdeinek maradványaiból, mocsári füzesekben, bodzásokban termett silány fából tákolták össze a házakat. Miként mondják, a tyúkóltól a templomig minden építményt ebből csináltak. Osváth Pál írja Komádiról, hogy az egyházi jegyzetek szerint az ottaniak első temploma a XVII. század végén egészen nádból készült, a második 1700-ban sövény falra épült, a harmadik számára meg 1774-ben állítottak fel erős faágasokat, melyeknek közeit felerészben téglával, felerészben sárral rakták be. Nagyrábéról pedig azt mondja Osváth, hogy régi temploma, amely a mai paplak kertjében állt, paticsfalú volt, és 1783-ban fatornyot építettek elébe. De még olyan régi és fontos várral bíró neves mezővárosnak, mint Biharnagybajom, annak sem volt téglatemploma. Az egyház régi irataiban olvastam, hogy 1754-ben, Jenéi Ferenc papsága idején kezdtek azon gondolkodni az eklézsia elöljárói, miként építsenek a régi, elavult sövénytemplom helyett másikat. Legősibnek a nádépítkezést mondhatjuk. Lényege a következő. A földön ásóval meghúzták az építendő ház természetes nagyságú alaprajzát. A négy sarokra és a választófal két végéhez egy-egy sarokágast ástak le, amelyek olyan magasak voltak, amilyenre a falat tervezték. A két rövidebb oldal közepére szintén ástak le egy-egy, de az előbbieknél jóval nagyobb ágast. Ezeknek szelemenágas volt a nevük, a rájuk fektetett hosszú faderék volt a szelemen. Az ajtók helyére két-két vékonyabb fát: félfát állítottak. Az elválasztó fal közepére ásott ágas (melyet toldott szelemen esetén egy harmadik szelemenágassal helyettesítettek) a pendelykéményt és a pitar padlását tartotta. Ezeket helybenhagyva: készen állt a nádház váza. A kijelölt fal mentén, egyik ágastól a másikig, megfelelő szélességű árkot ástak, jó vastagon nádat ültettek bele, háromszorosan megkorcolva. A két hosszabbik oldalt a sarokágasok magasságában egyenesre vágták, a két rövidebbet pedig a szelemenágasoknak megfelelően felül háromszögformára toldozták. Ez volt a nádfal, amit előbb sasos, szalmás sárral kellett bevakolni (betapasztani) és amikor megszikkadt, langpévával gyúrt sárral besimítani. A sarokágasokra nádból kötözött, 15-20 cm átmérőjű és megfelelő hosszúságú pamacsot helyeztek, néhány helyen a fal tetejére is jól oda erősítve. Ez tartotta a vékony