Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 40. A samanizmus emléke a nagykunsági népi orvoslásban

3. ) A dob szavára járta a sámán kultikus táncát s ezzel lovalta bele magát a révületbe. Az öreg Hódas is: „Hármat ütött, egyet bókolt." - így többször. Tambura Gyula a rostát „még jobban,, verve tollat húzott ki a beteg szájából s „két kezével feltartotta, sebesen forgatta, forgatta". Sudri addig verte a rostát, míg egyszercsak „összebicsaklott, osztán elterült a földön, hadonászott a kezével, rúgott a lábával". Hajha addig verte a dobját, míg leejtette s a padkára ülve „úgy nézelődött szerteszét, mint aki álmából ocsúdik". Azután szólt, mint a révület alatt a szellemek világában járt s onnan visszatért sámán. 4. ) A gyógyítás előtti elrejtezésre is emlékeznek az adatok. Egy ideig magukba mélyednek táltosaink. Hiába szólnak hozzájuk, meg se hallják, ha kérdezik őket, nem válaszolnak. Néznek maguk elé. Ha nyitva tartják is a szemüket, úgy tetszenek mintha aludnának. Némelyik olykor bólogat, majd legyint a kezével. 5. ) A gyógyító eljárás fontos része: az ének, a sámán beszélgetése a segítő- és a betegségeket előidéző szellemmel. Az adatok is említik, hogy amikor dobolt a táltos, „énekelt is hozzá" - „mondott valamit" - „mintha beszélt volna valakivel", de nem lehetett jól értelmét venni. A táltos-ének jellemzésére mondta az egyik adatközlő, hogy „olyan volt, mint a siratóasszonyoké", vagyis rögtönzött, szaggatott, homályosan összefüggő. így tehát nem jegyezhették meg, inkább csak a refrénszerűen ismételtetett részletét. Ezek a refrének a táltos állandó rigmusai lehettek, miként a sámán-énekben is voltak ilyenek. S a kettő közt több érdekes kapcsolat van. Legjellemzőbb a haj, hej, hő indulatszók állandó használata, mint az obi-ugor sámánoknál a haj, manysiknál az o-ho-ho, a nyenyeceknél a he he hej, je hej, he hej, szagájoknál soroknál a kai, jukatoknál a hij. A segítő szellemekhez kiáltott hívószó ez s mint ilyen ősi eleme a sámánéneknek. Az obi ugoroktól az eszkimókig minden nép sámánja ismeri. - Másik fontos motívuma a sámánéneknek a nagy út a szellemvilágban s a sámánt megszálló hév, a „bálvány heve". Ennek emléke Hódas táltos énekében: „... nagy úton indultam, ... nagyon kihevültem", és Hajha Jánosnál: „Nagy utam rekkenem". 6. ) Gyógyítási mód az is, hogy a sámán a betegség szellemét az áldozatra kiszemelt állatba igyekszik átcsalni, böcsmérelve a beteget, dicsérve emezt. így tett az öreg Kállai Józsi, mondókáját gajdolva: „Pondró féreg van a dögben, pondró féreg nincsen ebben". 7. ) Legközelebbi rokon népünk a jakutok sámánja oly módon is gyógyít, hogy megküzd a betegség okozójával. Hódasról mondták, hogy midőn egy beteghez hívták, így szólt: „Elébb vívnom kell még nekem azért a gyerekért". Tambura Gyuláról pedig az hírlelték, hogy háromszor vívott meg a hortobágyi táltossal, nehogy az a kisújszállási határra hajtsa a marhavészt. 8. ) Gyakori, hogy a sámánnak „segédje" van, aki a ceremóniához való felkészülésnél közreműködik, kezébe adja a felszerelést, dobját. Ahogy Kállai esetében a Szeghalomból szakadt bojtárja. Az ilyen kisegítőn kívül a táltosi gyógyító ténykedésében sokszor bizonyos mértékig szerepet kapnak a jelenlevők is. A táltos utasítja őket, miképpen viselkedjenek, hova üljenek, hova álljanak, mert „ennek így kell lenni" - mondta az öreg Hódas. Ha nem viselkednek meghagyás szerint, azzal a gyógyítás sikerét kockáztatják. Viszont olykor a siker érdekében be is avatkozhatnak a varázslás műveletébe. Kállai Józsival együtt kiáltozták: „Hő, hő, hő!" A sámánnal együtt kiáltják a hívó szót pl. a nyenyecek is, a szomjédek kórusban zengik vele: ho, ho, ho!