Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

Néprajzi vonatkozások Bihar vármegyében Néprajzi vonatkozások erre illetékes fejezeteiből részletesen megtudja az olvasó, hogy csonka vármegyénk a múlt évszázad közepén végrehajtott vízszabályozásig a Berettyó, a Körösök, közvetve pedig a Tisza és a Kraszna árterülete volt. Legnagyobb részét elvégtelenülő mocsár borította, amibe folyóink parttalanul vesztek el. A vízjárta legelőket egymásba szakadó kanyargós erek megszámlálhatatlan sokasága hálózta be; áradó vizükkel morotvákat, haloványokat, selymékeket, kolokányfészkeket, tavakat és egyéb sajátos ártéri képződményeket éltettek. Szinte számításba is alig lehetett venni azokat a kevés ármentes földeket, amelyek csak mint szigetek emelkedtek ki ebből a környezetből. Az emberi telepeket végeláthatatlan nádrengetegek és járhatatlan lápok zárták el a külvilágtól. Falvaink mindegyike víz mellé került, oda fűzte a megélhetés egyedüli lehetősége. Hogy csak néhány példát említsek: Derecske, Tépe, Konyár a Kalló mellett és annak mocsarai között feküsznek; Hencida, Gáborján, Szt. Péterszeg, Berettyóújfalu, Berettyó-szentmárton, Bakonszeg a Berettyó mocsaras partján sorakoznak; Sárrétudvari, Biharnagybajom, Nagyrábé, Bihartorda a Nagysárrét szélére települtek; Zsáka, Fúrta, Darvas a két Sárrét közé vannak ékelődve; Biharugra, Okány a Holt-Körös mellett találhatók; Zsadány, Mezőgyán, Geszt egy régi morotva, a Korhanyér és a Tólápja, Hosszúrét, Vátyonlápos, Vakrét, Csókrét között vannak, Sarkad pedig a Kis-Körös mellett. Szerepről így ír Osváth Pál: „A sárréti falvak közt még az ötvenes években is ez a határ volt a legkisebb. 1851-ben a toronyból nézve a határt, abban száraz, szemmérték szerint 5-600 holdnál többre nem számíthatott, mert a község is mint tengeren egy kis sziget, úgy lebegett a roppant víz között. Ekkor csupán Udvari felől egy 1,5 öl keskeny, mindkét oldalról buja náddal szegélyezett fóldtöltésen lehetett Szerepre bejutni." K. Nagy Sándor pedig Komádiról ír ehhez hasonlóan, 1888-ban megjelent könyvében. „Mintegy 15.000 hold nádas borította az egész határt, úgy hogy a faluból is csak két helyen lehetett száraz földön kijutni, még halottaikat is csónakon hordták a temetőbe s valóban nagyszerű volt látni 40-50 csónakot egy temetésen, amely csónakraj előbb a templom mellett kötött ki, hova szintén többnyire csónakon jártak." Ennek a régi topográfiai helyzetnek néprajzi szempontból is elsőrendű fontossága van. A mostani jelenségek csak ennek ismeretéből kiindulva érthetők meg. A múlt században, amikor a környező területet már földművelő kultúra jellemezte és nagyhatárú falvai mindjobban polgárosodva várossá alakultak, itt még alapjában alig változott ősi módú vízmenti életet találunk. A pákászok a rét szigetein laknak, s a pásztorok érparton ütnek téli szállást. Sárréti falvainknak pásztori jellegük van. Esti eresztéskor és reggeli hajtáskor pásztorított jószágok lepik el az utcákat, pásztorok kongatása, tülkölése visszhangzik. A hatalmas udvarokat primitív pásztorépítmények: dudvaólak, gerágya és nádkarámok, félszerek, szabadjászlak, fejőaklok foglalják el. Az egész falunak olyan képe van, mint valami nagy pásztorszállásnak. - A szegényemberek a rétből élnek. Kora tavasszal elhagyják a falut, és jól beáll a tél, mikor visszatérnek. Apró házaikban csak a nők, gyerekek és öregek laknak ezen idő alatt. Ezek is kijárnak halászni a falu alatt elfolyó ér vizére. A következő lapokon adandó áttekintésben ennek a víz menti életnek még rekonstruálható utolsó időszakára és az ármentesítés után bekövetkezett átalakulási folyamat feltüntetésére helyezem a súlyt. A Régi foglalkozások fejezete a határbeli életről szól, az Építkezés, Viselet, Táplálkozás, Szokások, Hiedelmek pedig inkább a falusi életről.