Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 39. Ludas Matyi cimborái

Ludas Matyi cimborái Ki ne hallotta volna már hírét Ludas Matyinak! Annak a hetyke legénykének, aki a Nyíren-é vagy az Erdőháton élt valaha, s az igazságtalanul rámért botbüntetést háromszorosan olvasta vissza a dölyfös Döbrögi nemzetes úrnak. De Matyi nem állt egyedül, akadt párja másutt is, máskor is. A nemzedékről nemzedékre öröklődő hagyomány a régiségből több olyan karakán legény emlékezetét őrzi, aki a jobbágyi, zselléri sors békójával se ment el a megtorlásra méltó cselekedet mellett, hanem móresre tanította a hetvenkedő és hóbortoskodó földesurat. Ha hírük nem futott is szerte határtól-határig, mint a Ludas Matyié, öregek elbeszéléseiben fel-feléled még. Elmondok itt egyet-mást ezekből a históriákból úgy, ahogyan néprajzi adatgyűjtéseim során nagyidejű emberektől hallottam. Csere Ferke nevét említem talán elsőnek. Na, azt a legényt se lehetett csak úgy a maga hamvába halasztani, - azt mondja róla a hagyomány. Én el is hiszem. A Tisza mentén ma is emlegetik, ki volt, mi volt. Ott élt azon a tájon, valamikor a múlt században, fekete kenyéren, zselléri sorban. Viselt dolgait vigasztalóul mesélgették jobbágyi sérelmekre. Apró házak, füstös ólak padkáin hosszú téli estéken történeteket fontak neve köré. Egyszer pogányul megbotoztatta földesura, mert szélcsendes idő lévén, nem járt a szélmalom, s liszt helyett a búzát hozta vissza. Szegény Ferke a derest hasalván úgy érezte, hogy a botok helyére az lesz az igazi gyógyír, amit majd ő a földesúrra ráken. Egy alkalommal aztán megleste, midőn az ura tele ette, itta pocakját és delelni a méhes hűvösébe tért. Éppen alkalmatos fekvésben szundított el egy nagy ócska súlyos tölgyfalócán. Besittyenvén Ferke, hamar is, jól is lekötötte derekát, bokáját és úgy eldöngette egy jókora fütykössel, hogy jobban már nem lehetett volna. - Valamelyik versfaragó régi kántor szerint: Hogy ne legyen hamar mersze, Botozáshoz könnyen kedve, Kétszeresen visszaverte Fenekére Csere Ferke. Fáj a bot nyomán nőtt hurka, Megpróbálván, jól tudhatja, így eszében megforgatja, Jobbágyát ha botoztatja. Bár kedvelték a régiek a rigmust, ez a kádencia, úgy látszik, mégse jutott el idejében ahhoz a füredi földesúrhoz, akinek udvarába az eset után Ferke bevette magát. Mert ha fülébe jut, bizonyosan nem kívánta volna tőle, hogy a nyári tűző napon, a szérű közepében, nyomtató lovak kötele végén még a karcagi káplán táncát is járja el az ő mulattatására. Járta Ferke a parancsra járta, de csak ímmel-ámmal. Nemigen cifrázta a figurákat. Nem is tetszett ám az úrnak a lassú móka. Léhűtőivel íziben egy fához kötöztette Ferkét, és égő kanócot húzatott a lábujja közé. „Most nézzétek meg az álomszuszék fattyút, ni hogy szaporázza!" De szaporán bokázott ő is negyednapra! Történetesen ugyanis esti csizmahúzásra Ferkét vetette ki. Annak meg éppen tervébe illett ez a munkabeosztás. Szépen le is húzta nemzetes ura sárga sarkantyús csizmáját, de mihelyt elszenderedett, a Piszra meg a Kesely fékszárával pászintosan le is kötözte a mennyezetes, tornyos nyoszolyába. - „No, még ezt az öklömnyi