Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 38. Csuba Ferenc és a ványai juhbehajtás

Csuháról bőven maradtak ránk feljegyzések, hivatalos írások és népi emlékezések. Böngészve az elsárgult, avas írásokat, figyelve az íratlan hagyomány szavát s egybevetve a kettőt, úgy ítélhetjük, hogy ez a „látó vak koldus" a régi babonás hiedelmek hívője és Ludas Matyi-féle igazságtevő volt. Fortélyos ésszel kiagyalt csalárdságaiban pénzesebb gazduramékat és a vele keményen bánó hivatalbelieket részeltette. Egyszer a dévaványai főbíró is ráolvastatott huszonötöt valami csintalanság miatt. Ezt nem is felejtette el; nagyon kívánkozott vissza Ványára. De addig nem ment, amíg ki nem agyalta, miként viselkedjék a „jó napot kívánok" után. Mikor aztán számot vetett magával, egyenesen a városházához nyitott be. Nagy csendesség honolt a széles ámbitussal megépített hajlékban, ahol a város gondjátbaját intézik. Ebéd után volt az idő. A főbíró félimetten szendergett terjedelmes karszékében. Hirtelenében azt hitte, rosszat álmodott, amikor az ajtónyikorgásra felserkent, és Csuba ráköszönt. - Jó napot kívánok, főbíró uram! Használjon a pihenés ... A felijesztett főbíró nem szólt a nyájaskodásra, hanem mérgesen körülnézett ültéből, vane a közelben hajdú vagy kisbíró. De Csuba is látta, hogy egyetlen fogdmeg sincs kéznél. - Csak azért tértem be - azt mondja - hogy jó szándékkal megérdeklődjem: főbíró uram árandába adta-e a határt? - Mi közöd hozzá?! Nincs helyén az eszed, hé! De mindjárt helyére veretem én, csak várjál egy kicsit, ha már megint idemerészkedtél! -Azért bátorkodom szólni, nemzetes uram, mert láttam erre jártomban, hogy valamennyi juhnyája van Túrkevének, tán mind ideát legel a ványai földön. A Farkas-zugnál ellepték a kaszálót! Vígan beretválják a jó tippanfüvet ... Na, ez már szeget ütött a főbíró fejébe, s léken át elszállt belőle a szendergés köde. „Igaz volna ez? Vagy csak fecseg ez a pernahajder? ... Ennek végére kellene járni ..." - így magában. De mivel lassú észjárású volt, Csuba tovább „tódította a dolgot", miként írva vagyon róla. - Ha főbíró uram testi fáradsága engedné, a toronyablakból kitekintve igen csak meggyőződhetne szavam igazáról. - Na, hékás, gyere! Mutasd azt a nyájat, ha nem félted a bőröd! Éppen visszaérkezett az előbb borért szalajtott hajdú. Főbíró uram pár pohárral felfrissítette magát, azután Csuhával együtt felbotorkált a toronyba a szúette lépcsőkön. Az ablakból kitekintvén, Csubát megnyugtatta a látvány. -Ahol van ni! Látja-e, főbíró uram? A nádas szélénél feltetszik a juhnyáj egy része. A főbíró látta, amit látott, s elöntötte a méreg. - A rézangyalát! ... Hát ez a szomszédbarátság?! No, akkor én is szegre akasztom! Lássuk, melyikőnk bánja meg! A városháza ámbitusáról kiosztotta a parancsot: - Hé, hajdúk, kisbírók, pecérek, kilincsnyomók! Csülökre mind, akik vagytok! Rúgjátok a farmatringot. A bitangságban kapott juhnyájat hajtsátok be ide a város udvarára, egy fia se inaljon el belőle. Imónus! Hát ez már nagy eset! Az évszázados szomszédi jó viszony bomlása. Egybe kell citálni az egész elöljáróságot. - Sürögjön-forogjon kend is, kisbíróné asszonyom! Noszogtassa a fehércselédeket! Tüzet, vizet a konyhára. Városgazda uram pediglen gondoskodjék elegendő boritalról. Telik a bírságból. Lásson ki-ki dolgához, tisztéhez! - így szónokolt bíró uram, az esemény fontosságához mérten.