Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 37. Az „égbenyúló fa” a sárréti néphitben

a bojtár, hogy a számadóját is lefőzte. Ördögökkel cimborált az öreg, oszt meg akarta kötni a fiút, hogy ne mehessen. Igenám, de az lett belőle, hogy az kötötte meg őtet. Míg odavolt a fiú, adduJ a vén gonosz csont ott kucorgott az álláson, a dörzsölődző fa tövében, nem tudott odébb menni. Próbált volna ő elsittyenni, hanem a kötél nem engedte ám! Nem látszott az, csak a szorítása érzett." Első tekintetre mintha boszorkány-gyűlésről szóló mondák volnának ezek, de már egyszerű szemügyre vétel után is tárgyunkhoz tartozóknak tekinthetjük mindegyiket, nem csupán a „tátus-ménes" említése miatt, hanem még inkább ama megnyugtatóbb körülmény alapján, hogy főszereplőik a boszorkányok ellenfelei. Ez a tulajdonság a sárréti hiedelem szerint a táltos egyik legjellemzőbb vonása.

4 Nyilván ide tartoznak azok az adatok is, amelyek a táltost fán, fa tetején szerepeltetik. Igen gyakoriak az ilyenek, de csak néhányat említsünk meg. A vén Árva Gyurka szalontai táltosról beszélik, hogy tanyáját nagy diófák vették körül, s látták, amint „a vén Gyurka bácsi a nagy testivel ott ugrált egyik fáról a másikra, mint a madár".

5 - Vicsak, a nevezetes sárréti táltos egyszer a karcagi gátnál egy fűzfa tetejében üldögélt vékony kis ágon, mely talán még a madár alatt is hajladozott volna. Csak felugrott oda.

6 - Látták a töviskesi nagy fán is. Azon a tájon állott ez, ahol ezelőtt a Hortobágy folyó beömlött a Berettyóba. Pákász és halász járt itt csak, mert víz, mocsár meg nádas terült el mindenfelé. Egyszer az öreg Somogyi Antal idesapja két rétészkedő társával a fa alá húzódott be egy nagy felhőszakadás elől. Amint ott beszélgetnek a fa tövén, valami éneklést hallanak. Ilyenformán valahogy: Eső bugyborékolj ék, Szél lenn, fenn nyugodjék, Ember szűre, jószág szőre Hadd ázzék... Akkor veszik észre, hogy a vén Vicsak tanyázik felettük az ágon. Hiába szólongatták, rajok se hederített, mondta a magáét tovább a szűre alatt. Nem jött le. - Köteles táltosról is beszélnek hasonló históriát a sárrétiek. Egy este a lovakat itatták a kocsisok a Vesszősudvarban. Hallja az egyik fattyú, hogy nevén szólítják: Búcsi Lajkó! Néztek jobbra, balra. Merről jön a hang? Hát, volt az ól végénél egy nagy régi eperfa, a vén Köteles éppen abban a pillanatban jött lefele róla. Könnyebb-é ez a veder, fiam, mint amelyik a templomzugi kúton van? - kérdezte. Akkor derült ki, hogy bojtár volt a fattyú előtte való esztendőkben, de megnyújtotta a bottal valamelyik cimboráját, s így nagyon elnehezült a veder, nagyon szűk lett számára a gulyajárás. Csak azon törte a fejét, honnan tudja ez a vén ember az ő dolgát, meg a nevét, hiszen sose látta. - A földesi Balogh Gáspár is táltosféle ember volt. Gyógyításai révén híresedéit el. „Gyerkőckorában minden este le kellett mennie a hegyen túlra leckét hallgatni, ott is aludt egy fa tetejében, s hajnalban indult vissza."

7 Mindezen adatokból kiviláglik, hogy az égbenyúló fa mint hiedelmi képzet a táltos köréhez kapcsolódva, a Sárréten korunkig megőrződött, a hozzátartozó ceremónia emlékével együtt. Azt is megállapíthatjuk adatainkból, hogy az égbenyúló fa képzete nem a népmese világából került vissza a hiedelmek körébe, mert ennek semmi nyomát se viseli magán. 4 Szűcs Sándor: Táltosok cs boszorkányok a Nagysárréten (Ethnographia, XLV1I, 39.) 5 Fazekas F.: A lidérc és a táltos a szalontai nép hiedelmében. (Ethnographia, XXXVII. 38. old.) 6 Szűcs Sándor: i.m. 41. old. 7 Szűcs Sándor: Javasok a Nagysárréten. (Ethnographia, LII. 272. old.)