Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 36. Boszorkány-történetek a Nagysárrétről

Olyan fortélyos boszorkány volt ez, hogy nem csupán a kútágasba ütött késen tudta kifejni a tejet, hanem azt is látták, amikor béka képében csüngött a tehén tőgyén. Elszedte a tyúk tojását is. Neki csak három tyúkja volt, mégis kaskaszámra árulta a tojást a hetipiacon. Egy asszonyt így fenyegetett meg: Van három kakasod, de azért hiába teszed kotló alá a tojást, nem lesz abból csirke, mert elbánok én vele! - átkozták sokan. Szerelmesek dolgába különös előszeretettel avatkoztak be a boszorkányok: cselekedettel, tanácsokkal, különb-különbféle bűbájos szerekkel. Bár a vélük való cimboraság sohasem volt valami nagy tisztesség, mégis sokszor hozzájuk folyamodtak titokban a lányok és menyecskék. Kerítési praktikáinak se szeri, se száma. Az egyszeri rabéi menyecske is jobban szerette a legényt, mint a hites urát. Észrevette ezt a szomszédasszony s áthajolt este a berenán, amikor a gazda odajárt valahol a Kunságban. Ha én akarnám - mondta a menyecskének - a Hámszárító-hídnál megkötném a szomszéd szekerének kerekét, annyira, hogy egy óraütésnyi ideig nem mehetne onnan se té, se tova. Emerrébb megint megkötném. Sőt lányok, menyecskék között is nem egy akadt, aki megátalkodott boszorkány volt. Ezekkel kiváltképpen a legényeknek és fiatal férjeknek gyűlt meg a bajok, őket rontották, bántották, ha érzelmeiket semmi módon sem sikerült nekik maguk felé hajtani. Emlékeznek rá az öregek, hogy egy legényre azért haragudtak a boszorkányok, mert nem kedvükre való szeretőt tartott. Emiatt többször megnyergelték éjszaka, hol pedig a mellére és a másik testrészére ültek. Egyszer azt tanácsolta neki valami hozzáértő, hogy olyan kakukkfüvet hordjon a kalapja mellett, amelyet éjszaka szakított a temető árkában. Az ilyen kakukkfű ugyanis távol tartotta a boszorkányokat. Egy másik boszorkány pedig egy suttyó legényt nyomott éjszakánként. A fiú felakasztotta a gatyáját a gerendára, de az nem használt. Azt eszelték tehát ki, hogy a fiúnak bent a házban vetettek nyughelyet, ágyára pedig - mely a pitvarban állott - az apja feküdt, éles kést téve a párna alá. Első éjjel a kulcslyukon jött be a boszorkány, az öreg gazda a bal markában fogva a kést, felé vágott, de nem érte. Következő éjszakán a szabadkéményen ugrott be. Ekkor azonban valahol megvágta a kés, mert dugott és eltűnt újfent a kéményen keresztül. Másnap a kútra menvén a fiú, a sarkon lakó menyecske oda intette a kerítéshez, ahol azelőtt is szokott volt már vele beszélgetni. - Jó túrósbélest sütöttem, kóstold meg! A fiú elfogadta, nem ette meg, hanem zsebre vágta. Észre vette, hogy a fiatalasszony keze be van kötve. Kenyeret szegtem - mondta az - és neki szaladt a kés. Egy hírben álló menyecske meg így nyelvelt rá asszony ismerősére: Hiába félted tőlem az uradat; tudd meg az hál vélem, akit én akarok. Az ilyen fajtájú boszorkányoknak az volt a mondásuk: „Az én szemem olyan kerek, ahányat lát annyit szeret". Róluk szólva utca címer, falu dísze és ehhez hasonló jelzőkkel illeték őket. Némelyik azonban rajtaveszített. A helység tanácsa hivatalosan tudomást szerezvén a parázna életmódjáról, a tanúk vallomása és a bába vizsgálata alapján ítélkezett felette. Eklézsia követés, a templom előtti szégyenkőre állítás, vagy megkorbácsol tatás voltak a gyakoribb büntetések, ha pedig javíthatatlannak tapasztaltatott a vádlott, akkor kicsapták a faluból. Ha az elöljáróság egyik-másik híresebbről véletlenül megfeledkezett, őtet szidták. Sáp község 1827. évi jegyzőkönyvében olvassuk, hogy ilyen személy magaviselete miatt Nagy András ily illetlen szókkal dehonesztálta az elöljáróságot: „b... meg a nemes Tanács, miért nincs rá gondja!" E parázna személyek ellem pereket a régebbi boszorkányperek folytatásának tekinthetjük. A magyar ember szótárában: kurva és boszorkány ma is csaknem teljesen azonos fogalmat jelöl.