Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 35. Nagysárréti babonák és mendemondák az elásott kincsről

csupor telistele volt arany pénzzel. Jó ideig tartogatták otthon a komótfiában (mert nagyon régi pénz volt már, nem lehetett elkölteni), míg aztán egy csontot, rongyot szedő zsidó tíz pengőt ígért érte, és eladták neki. Egy sárrétudvari ember meg az Árkoshalomhoz álmodott és egy zimankós éjszakán kiment, hogy megássa. Meg is lelte volna már a kincset, de a nagy munkában a bőrnadrágja fenekéről levált a folt és amint szélnek fordult, elkezdett rajta csattogni s azt gondolván, hogy hátulról a boszorkányok tenyerezik, meg sem állott hazáig. - A monda szerint ezen a halmon a régi időkben nagy épület állott, amelyben valami nőtlen emberek (némelyek úgy tudják: barátok) laktak. Gyakran elunták azonban a maguk rideg társaságát, és a környékbeli falvakból leányokat raboltak el. Emiatt sok átkot szórtak rájuk. Egyszer Kábáról hozták el egy gazdag úr leányát. Ez lett a vesztük. Az apa embereivel körülvette a halmot, felgyújtotta a házat, és szétszóratta üszkös romjait. A bentlevők végső pusztulásuk előtt ásták el a kincseiket a halom földjébe. Akavára szintén igen jeles hely, már a régi táltosok hagyománya szerint is. Ide egy bakonszegi gazda álmodott, többször egymás után. Egy éjszaka aztán kiballagott a fiával együtt. Amint ásták, furkálták a földet, egyszer csak felkiáltott a fiú: „Megvan, apám!" De bár ne lett volna meg! ... Egy jókora kantát emeltek ki. Nézik, belenyúlnak, hát arany- és ezüstpénzt tartalmaz. Hamarosan elsimítván a földet, a kantát kivitték a tanyára, és a fal tövében elásták. Harmadnap éjszaka valami rossz emberek (soha sem akadtak nyomukra) rátörtek a tanyára, a tanyást agyonütötték, az ólból pedig négy lovat elkötöttek. Féltette a gazda a talált pénzt, hogy más kezébe kerül, hazavitte tehát és a kamarában elásta. Rá harmadnapra talpig leégett a háza. Mivel maguk is kiköltöztek a tanyára, a pénzt megint ott ásta el az ágy alá. Eltelvén három nap, a nagy legény fiú ágynak dőlt s egy hét múlva már el is temették. A tűzoltásnál esett valami baja - mondogatták. A gazda azonban tudta már, hogy a talált pénz átok alatt van. Hogy a további szerencsétlenségnek elejét vegye, visszaásta a kantát Akavára halmába. Az átok volt a kincsásók legnagyobb veszedelme. Egy ványai ember minden éjfélkor táncol ereje fogytáig. Rálestek már többször, de sohasem látták, kivel járja. Van olyan ember is, aki a határban szaladgál, a dűlőúton le, dűlőúton fel. Minden esztendőben hétszer van ilyen éjfél, amikor nem tud otthon maradni. Egy másik ember meg bizonyos éjszakákon kiáll a falu szélére, és ott áll. Néz egyenesen előre, meg se mozdul. Hiába köszönnek neki, nem fogadja. Éjfél után, mint aki megretten hirtelen megfordul és hazamegy. Átok alatt lévő pénzt ástak ki ezek valahol! Hogy a kincs elásásakor miképpen mondták rá az átkot a megtalálóra? - azt a mostani emberek már nem tudják. A régiek tudták csak. Annyi azonban bizonyos, hogy nem jó az átok alatt levő pénzt a háznál tartani, de még elkölteni sem.