Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 2. A Sárrét
A Sárrét Kis diák voltam még, amikor már tudatosan ápolt ismeretséget kötöttem a Sárrét, a Nagykunság meg a Hajdúság, vagyis az előttünk élők nyelvén együtt nevezve: a „három föld,, népével. Vénséges sárréti pákászok, öreg számadók a Hortobágy „mellyéki,, karámoknál, határszülötte nagy idejű kunsági tanyások még akkor hagyományuk örökébe fogadtak. S ez örökbefogadás, fajtám szeretete, életreszólóan elkötelezett, hogy e pusztuló, idő árjától sodort örökség gondját hordozzam. Idestova két évtizede már, amióta jegyzőkönyvvel, fényképezőgéppel széltébe-hosszába barangolom ezt a tájat, faluját, városát, nagy kerek pusztáját s leltárba igyekszem venni mindazt, amit értéknek tekint a néprajztudomány. A múlt évszázad közepéig, amit a mocsárlecsapoló és vízszabályozó munkálatok meg nem változtatták tájékunk földrajzi jellegét, ősi módon élt a népe. A négy vármegyébe nyúló hatalmas Sárrét náderdős, lápos világa halászgató, madarászó pákászok birodalma volt. A mocsár szárazulatait, a „szigeteket" rétipásztorok járatták. Feljebb, a Tisza árterén is szilaj pásztorok éltek, a Hortobágy mellett a hujogató hajdúk. A mesgyétlen mezőkön együtt komáztak. Nyár hevében, tél havában kinn őrizték az árterek peremén ülő parasztvárosok gulyáit, méneseit, számanélküli juhnyájat. - Ez ősi életformák legutolsó hírmondóit még életben találtam, beszélgettem velük. S nincs a magyar néprajznak olyan lényeges problémája, amelyhez a tőlük gyűjtött híradások fontos adalékot ne szolgáltamának. Egyre növekvő adatgyűjteményem rendezgetése során vetődött fel az egyszerű könyv gondolata. Lapjain, néhány pusztai ember vallomásait közlöm pusztai emberekről, a múlt század derekatájának pusztai életéről. Válogatásnélküli, kézügybe került adatok ezek, miként a gyűjtőt hol gazdagabb, hol szegényebb tudású közlővel hozza össze az útja, a sorsa, így tehát nem valamilyen, tárgyon kívüli célt szolgáló csoportosítás ferdítő tükréből, nem is a néprajztudomány csak szakembert érdeklő szemszögéből tekintve, hanem az élő hagyomány közvetlenségével tárul elénk a Tiszántúl történeti néprajzának azidőben lezáruló érdekes korszaka, számos vonatkozásban. Hogyan halódott a városból, faluból hamarébb kiszorult, anyagi és szellemi mivoltában jellegzetesen kiegyensúlyozott régi regulájú életmód a hagyományt hűségesebben őrző pusztán. Visszfénye hogyan tükröződik a pusztai, tanyai nép emlékezetében. Ez emlékezésekhez tapadó vélemények, az általuk felkeltett vagy azokat felkeltő gondolatok, érzések, vágyak, óhajtások nem csupán az adatközlő egyéni vélekedései, megnyilatkozásai, hanem az anyagi életét tekintve már felbomlott, de szellemében még élő közösségé is. A múlt és jelen ilyen kapcsolása nem egy helyen a magyar élet törvényszerűségeire is felhívja a figyelmet. Bár hozzájárulhatna ez a könyv néphagyományaink értelmének és megbecsülésének szélesebb körben való terjesztéséhez! Biharnagybajom, 1946. nov. 10-én
