Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 26. Nádi betyárok

lohajtó pandúrok elől. De a Ködmönöstől már szekéren kellett behozni a vérző betyárt. - De ebcsont összeforr! Még azután történt, hogy elhajtotta az akasztói gulya harmadát s a kecskeméti nagyvásáron kótyavetyélte el. Mert az akasztói számadó nem fogadta be az ökreit, azt üzenvén neki, hogy inkább minden vasárnap bemegy a templomba, mintsem ezt tegye. Csali Pali is az utolsó híresek közül való. Nevezetes ember, Rimóczi Lajos, a hortobágyi vándorhegedűs emlegette előttem ennyihány esztendővel ezelőtt. Szépen el is muzsikált egy róla szóló nótát. Örökre bánom, hogy pontosan meg nem jegyeztem. A betyár leghíresebb tettéről szólt; hogyan vitt el a debreceni nagyvásárról tizenkét lovat egymaga. Csali Pista cifraszűrje vállára van vetve, A kötélen tizenkét ló vágtat már mellette. Mester-utcán zsandár káplán nyargal a nyomába, De hiába, Csali Pistát a golyó se járja ... Az Angyalházi-csárdába sokat járt. Itt csípte el egy késő őszi éjszakán a nádudvari juhászok tolvaját, egy szurkáló kapcabetyárt. Éppen akkor is egy kis falkát terelt. Azt mondja neki Pista: „Na hé, még csak népek sincsenek most ebben a csárdában, hogy siratod akadna közülök!" Majd meg a csárdás fiához fordult: „Eredj Ferke, add hírül a vén Márton juhásznak, hogy a nyáj az állásban van, Csálé meg kútkoloncon." - Hát mikor a madarasi nagyvásáron csizmát, ujjast vett a nagyiváni szegényembernek! - Egy történetet valahol a Kunságban is hallottam róla. Egyszer a kunhegyesi bitangistállóban négy jó ló állott a jászlon. Ő is betoppant a derzsi uraság paripáival, de épp csak annyi ideje volt, hogy beköthette őket, már jöttek is az üldöző zsandárok. Nosza elibük sietett s a község bírájának adva ki magát, betessékelte az urakat a tanácsházba. Ahogy beléptek, hirtelen rajok zárta az ajtót s a négy bitang lovat is magával vitte. A karcagi születésű Kátai Bandiról se feledkezzünk el. A Tisza két partján termett csikókat csereberélte ő is, amíg lehetett. Persze passzus nélkül, de annál nagyobb haszonnal és virtussággal. Sokszor átúsztatta a szőke folyót, mikor odaát várták, eme parton pedig öklöket ráztak utána. Azt mondják, nem volt rossz pára, csak a vére volt sűrű. Nekem csak egyetlen cselekedete tetszik. Az, amikor lobogós pőre gatyában átvetette lábát a Tíbuc-csárda havas gerincén, s a ködmönben is didergő csárdásgazda létrán hordta fel neki a bort, réz iccében. Volt még egy Bandi az utolsó híresek között. Ezt László Bandinak hívták. Szép, nyalka, fiatal legény volt. Olyan csodálatosan táncolt, hogy az már a mesébe is oda illett volna. Mikor a toborzót járta, ember, fehércseléd, gyerek köréje sereglett, és úgy gyönyörködtek benne. Csárdától csárdáig vezetett az útja. „Bemegyek és táncolok - mondta cinkosainak mindenki oda jön majd nézni, ti meg addig idekinn szedjétek össze a lovakat.,, Vidáman teltek a napjai, mert ezelőtt sok csárda állt szanaszéjjel a határokon, nem úgy mint korunkban. Csak a hajdúböszörményi földön tizenegyet számlál elő a régi jó nóta, pedig a Pelikán még ki is felejtődött belőle: Poródon a Békás, Réten a Tirimpó, Túlsó városszélen van a Messzilátó, Cifra, Külsőcsárda, Táncos, a Novella, Átkozott, a Zöldág, Gyilkos, a Kaszárnya.