Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 26. Nádi betyárok
látófára. Ez volt nekik a jel, hogy maradjanak jó helyen. Karcag és Nádudvar között a Tolvajos és a Bengecsek rétjében szintén laktak. Innen tartották szemmel a Pest-Debrecen-i országutak utasait, vámot szedvén tőlük. Megtörtént az is, hogy amikor szétugrasztottak egy-egy bandát, némelyik szalasztott betyár elszegődött bojtárnak, vagy beállott kocsisnak valamelyik falusi gazdához. A megyeiek a Kunkerületbe, az ottaniak meg emide. Tudták azok azt, kinél kell zörgetni! Egyik szeghalmi gazdához is beköszöntött alkonyatkor egy gyengeképű, szűrös fiatal. „Beszegődnék nemzetes uramhoz, ha jó szívvel lenne hozzám! Ertek a lóhoz, marhához." „Osztán eddig hol szolgáltál, nagyfiam?" „A vármegye szegődtetett, de otthagytam. Nem volt ott se ló, se marha, amivel bánjak." „Na, majd lesz én nálam, gyerekem!" Afféle rövididejű rab volt. Vagyis olyan, aki rövidebb ideig ült a dutyiban, mint amennyi megillette volna. Közönségesen szólva: megszökött. Ennyiből is sejthetjük, hogy nem ingyen kapták a pandúrok a vármegye pénzét! Egyik korukbeli író meg is dicsérte őket: „Verekedők hallgatnak rájuk, tolvajok elfutnak előlük, haramiák jobban respektálják, mint a katonát, vasmarkuk fogására megalszik a csárdajáró jó vér, karikásuk pattantása elől bokorba bújik a bitang, és duplapuskájuk csövét kerüli a betyár. Pandúrjaink igazi, válogatott testőrsége az igazságnak és a közrendnek." Igaz volt ez! Viszont emlékezőink sem hazudnak! Azt mondják, volt olyan percekutor, de még híres komiszáros is, akinek bankóval be lehetett ragasztani a félszemét! Ha pedig nagy volt az a bankó, mind a kettőt is beérte. Valamikor Hegyesi István, az emlegetett lókötő, nyolc esztendőt töltött a vármegyén egyvégben. Tölthetett volna többet is, de azt dalolgatta a Bajom alatti Kondorosban: Egy pej lovat komiszárosnak adtam, Mikor mondta, de örömmel hallgattam: Bátran jöhetsz, bátran mehetsz, nem bántlak, Akár éjjel, akár nappal talállak. Hát mikor a múlt század közepetájának Sárrétszerte leghíresebb orgazdája, a sokat emlegetett Sz...y Lajos Gyomára vitte a csikókat! Bajom és Rábé között a Sárszigeten, a nádasban étettek. Az egyik szolgafattyú meg kiállott az útfélre, hogy jobbra is, balra is láthasson. Egyszer csak megy be a szigetre. „Gazduram - azt mondja -, itt van S.. .y (mert csakugyan oda érkezett a híres csendbiztos) és szeretne beszélni kelméddel!" A megrögzött vén orgazda belenyúlt zsíros vastag bukszájába. „Nesze - válaszolta - add oda neki ezt a százforintos bankót s mondd, hogy jöjjön be, ha ezután is diskurálni óhajt, szívesen látom!" így adták el a csikókat a gyomai vásáron. Úgy csinált ez a S...y, hogy faködmönnel vallatott. A befogott ipsének hátára, mellére tetette pandúrjaival a kemény deszkalapot, amit két oldalon összébb-összébb szorítottak egyegy nagy facsavarral. Hanem aztán mindenik csavarintást meg lehetett váltani egy-egy forinttal!" Mondhatjuk, hogy a sárréti betyárok egyik őse Lengyel Gyurka volt. A furtai református egyház régi jegyzőkönyvében ez a feljegyzés maradt róla: „A kutas melletti Kornádi felől vagyon egy sziget, melyet Tolvaj-szigetnek azért hívnak, mert a Rákóczi kuruc-világ elmúlta után támadták néhány tolvajok, akik az útonjárókat fosztogatták, és az Esi-erdőben lappangottak, amely erdő elpusztult, és nagy szárazság lévén, a vármegyét rájuk csődítették és őket meg is fogdosták. Fegyverrel mentek rájuk, de azok is fegyveresek voltak. Abba a
