Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 23. Ekével a vizek közt

Ekével a vizek közt Említettem már, hogy a vízszabályozás előtti időkben a Sárréten - akár a szomszédos Nagykunságban - a földművelés mellékfoglalkozásnak számított. Sárréten csupán az ártérből kiemelkedő szigeteket lehetett szántani-vetni. A régi sárrétiek nem hiába hívták a földműves embert szigetszántónak, valóban az volt. A kunsági városok határának is csak a félsarkát szánthatták. Azon a mindössze is kevés területen járhatott az eke, amit a Tisza, Körös, Berettyó, ezek a kapzsi osztályos atyafiak meghagytak. De még ezeken a szárazulatokon se sokat termeltek, éppen csak annyit, hogy esztendei kenyérnekvalóban szükséget ne szenvedjenek. Hiszen a felesleges gabonát az úttalan utakon úgy sem lehetett volna elszállítani. A komádiakról azt írja egy múlt század eleji határjárási jegyzőkönyv, hogy „az egész harminchatezer hold határjok úgy el van öntve, hogy egy darabban száz köblös olyan földjük sincs, amely a víz alatt nem volna, s ha szántani mennek, a szerszámokat majd mindenhol hajókon kell a sok éren s fokon által vinni, és a rétség magasabban lévén szántóföldjeiknél, csak töltésekkel védelmezhetik magokat". Osváth Pál Szerepről jegyezte fel, hogy „1851ben a toronyból nézve a határt, abban a száraz szemmérték szerint öt-hatszáz holdnál többre nem számíttathatott, mert a község is csak, mint tengeren egy kis sziget, úgy libegett a roppant víz között. Ekkor csupán Udvari felől egy másfél öl keskeny, mindkét oldalról buja náddal szegélyezett fóldtöltésen lehetett Szerepre bejutni". Ilyeneket olvashatunk Fodor Gergely bajomi nótárius 1820-as évekből maradt feljegyzéseiben is. Azt írja, hogy a szántóvető ember ökre farkába kapaszkodva úszik keresztül a vízen, menvén a szigetben levő földjére. A szerepiek is hajón hordták az ekét. Az ostoros gyereket meg a ló fejére ültetik, úgy viszik át a lovakat a széles ér vizén, mégis lucskos lesz a fiú gatyája korca. Hát bizony ilyen körülmények közt nem is mindig fűlt a foga a munkához a paraszt embernek, miként nótájából is kitetszik: Szántani kén, tavasz vagyon, A szerszámom széjjel nagyon, A két lovam Hortobágyon, A többi meg Szentmiklóson. Ekém vasa készül Pesten, A csoroszlyám Debrecenben, Kerekem van Kerekiben, Kerékszegem Szegedében. Kakas-szegem van Tyúkodon, Címervasam Nagyváradon, Kormánydeszkám Böszörményben, Eketalpam Túrkeviben. A taligám van Halason, Az ekém szarva Szarvason, Ostornyelem van Szentesen, Gyeplőszáram Kenderesen.