Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 22. Jeles helyek
partokat, mintha keresgélne valamit. így jutott el a kunyhóhoz. Nagyon elcsodálkozott a csikó láttára. Nézte, gondolkozott. Estefelé azt mondja (de nem valami jól beszélt magyarul): „Hallja kend, bácsikám! Mit ér kend evvel a csikóval, jobban illene ez az én nagy házam tornácára. Nézze kend ezt a zsebet (ki volt tömve), belefordítom a kend bakójába. Ezt a csikót meg feltesszük a hajóra, evezünk vele a Körösre, onnan a Tiszára, onnan a Dunára. Ott a másik zsebemet is kifordítom kendnek, oszt jöhet is kend vissza.,, Szót értett az öreg Rőköny. A fia is ráhagyta: „Adja oda kelmed. Össze talál itt törni, aztán meg a fenének se kell." Az idegen az öreg bakójába fordította ujjasa zsebét. Csörgött, csörgött az arany. A csikót pediglen elvitték, ahogy bealkonyult. Mikor a Dunára értek vele, már ott várta őket egy nagy hajó, áttették arra. Az idegen szavának állott, kiürítette a másik nagy zsebjét is. Hanem akkor már látta az öreg Rőköny, hogy törökkel akadt dolga. Előjött egy bársony köpeny eges; kopaszfejű nagy mohamedán és így szólt. „Na nézzük, ez-é a váradi basa csikaja!" Köpenyegje alól előhúzott egy kalapácsot és jól rávágott vele a csikó derekára. Széjjelesett az rögtön, és zsákravaló arany dőlt ki belőle. Az öreg Földesi Sándor kertcsősz, akitől ezt a történetet hallottam, azt mondja, hogy ez a cserépcsikó Alighasán basáé volt, aki a bajomi várban is lakott valamikor. Mikor költözködött, a bajomiak elcsenték tőle, és a Berettyóba süllyesztették. A törökök valami régi írásból jöhettek rá a nyomára, hogy hol van. Ástak el pénzt 49-ben is, amikor bejött a muszka. Egy ládányi ember a nagyapjától hallott ilyen esetet. Valamikor a kunmadarasi vásáron járt az és szóbaereszkedett egy világtalan koldussal, aki elpanaszolta neki gyászos élete történetét. Negyvenkilencben, mint árva gyermek, Ladányban szolgált a gazdaságukról híres Bojároknál. Az orosz bejövetelének hírére gazdái is összeszedték arany, ezüst drágaságaikat, hordókba rakták, és szekéren kivitték a Nagytanyára. A temetőtől délre nagy mélyen a földbe ásták a hordót, téglát raktak rá több sorral, s betemetvén nyolc lóval megtapostatták. O is ott volt e műveletnél. Kérdezték tőle, hogy idetalálna-é ezen helyre. „Ide találnék könnyen" - válaszolta. Erre a hét Bojár, apa és fiai megragadták, szemeit kivették, és rettenetes átok közben a kincsre helyezték. „Két emberi szemmel tudjanak felvenni!" - mondották. Ővele pedig mit sem törődve, útjára engedték. Az öreg koldus szavain elindulva, kereskedtek is a kincs után. Heten fogtak az ásáshoz. Már szedtek is ki sok téglát, amikor - miért, miért nem, senkinek el nem árulták hirtelen félbehagyták a munkát. A következő esztendőben pedig egymásután elhalt mind a négy ember. Vásárjáró vén énekes koldusoknak többnyire ilyen hátborzongató volt az életük sorja. Legalábbis ők így vallották. A régiek meg nem voltak olyan mindenben kételkedők, mint mi. Meggazdagodott uzsorások, zsugoriak, akik sajnálják, hogy nem vihetik magukkal mindenüket a túlvilágra, szintén elföldelik összeharácsolt kincseiket. Bajomban hallottam olyan gyermektelen öreg házaspárról, aki a szőlőskertben ásta el a pénzét. Mielőtt betemették volna, a vénasszony „ráürítette magát, hogy soha senki ki ne vehesse". - Egy régi karcagi főbíró, mikor el kellett hagynia hivatalát, három napig mulatott a Karajánosicsárdában. Harmadnap éjszaka kiment a csárda melletti laponyagra, és elásta a bukszáját. Háromszor utána köpött a gödörbe, hogy sohse tisztuljon meg. - Egy füzesgyarmati gazdag kupec halálos ágyán árulta el, Sütötthalom oldalában van a pénze, délnek. De meghagyta, el ne felejtsék hétszer körüljárni, mert csak úgy vehetik ki. - Szilasi nevezetű szerepi betyáros pásztorember pénze pedig még ma is ott van gyarmati földön, a Divikizug egyik laponyagjában. Idáig még senki sem találta el, milyen fortéllyal lehetne kivenni.
