Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 1. Szűcs Sándor önéletírása
meg a szabályozatlan Berettyó és Körös kiöntéseiről fennmaradtak egészen a múlt század derekán végrehajtott ármentesítésig. Látva, mennyire szeretem hallgatni visszaemlékezéseiket, valósággal elárasztottak a hajdani pákászok, rétipásztorok, szigetszántók történeteivel, meg a népi hitvilágban gyökerező sejtelmes históriákkal. Szomszédságunkban, közelünkben olyan emberek laktak, hogy megemlékezzem itt néhányról, mint Kóti Sándor bácsi. Afféle rétes-ember volt, amíg volt rét. Eljárogatott ugyan napszámos munkára is a helybeli gazdákhoz, de igazán jól csak a mocsári nádrengetegben érezte magát. Halászott, csíkászott, madarászott. Híres darvász volt. Három-négy daru-fiókát hazahozott tavasszal és a háznál felnevelte, megszelídítette őket. Olyan szelídek voltak nagy darvai, hogy amikor kora reggeleken vízért ment a faluszéli kútra, sétálgatva kísérgették az utcán. Akkoriban mindenik gazdaháznál tartottak néhány szelíd darut. Az udvar díszének tekintették. így aztán Sándor bácsi szép, nagy madaraira könnyen került vevő. Köböl búzát is adtak némelyikért. Nekem ajándékba adott egyet. De csak halványan emlékszem a kényesen lépkedő nagy-nagy madárra. Talán három-négy éves lehettem akkor. Szeretett Sándor bácsi. - Én hordtam neked a fürösztővizet pólyáskorodban - mondogatta. Gondolom, akkor is kísérgették nagy szelíd darvai. Kövér Sándor bácsi is rétjáró volt. Majd pedig, amikor a lecsapolt rétnek még a maradványa is kiszáradt, a helyét elfoglaló szántóföldeken lett csősz. Őt az elásott kincsek érdekelték nagyon. Mondván, az volna a miénk, szegény fejünkké. A végeláthatatlan nádasok rejtelmes történeteiről is szeretett beszélgetni. Boszorkányok fondorlatairól, meg bolyongó rém táltosokról. Akik - szerinte - még a láthatatlan dolgokat is látták. A szőrcsizmás Szabó András bácsi is járatos, sokat próbált ember volt. Régi pásztorok, nyalka bojtárok, tudományos számadók kerültek ki elődei sorából. Midőn udvarunk egy eperfája alatt felemlegette őket, szavaitól megképzelődve hallani véltem karikásuk pattogását. A gonosztól nehézményes dübörgését. S pusztává tárult udvarunk végin sűrű sötét nádas rémlett fel előttem. András bácsi nemcsak elmondta a történeteket, ami éppen szóba került, hanem helyt-helyt meg is játszotta egyik-egyik jelenetét. Hogyan jött pásztorkodni az a vénséges vén táltos, akinek alul-felül két sor foga volt s hogyan ereszkedett le az ülőhelyül használt lókoponyára, amely abban a szempillantásban felnyerített. Az öreg Balogh fődesinek, mint csárdában forgolódó fuvarosnak, betyárokkal, orgazdákkal volt gyakori találkozása. Szabó Farkas bácsi a fődlápi csősz, olyan csapdákat, tőröket, lószőr hurkokat készített nekem, amilyeneket ezelőtt a madarászok raktak vót ki a mocsári szigetekre. A nagyapja még vízi fuvaros volt. Bajom, Túrkeve, Karcag, Szeghalom közt csolnakon, vagy ahogyan itt mondták, hajón szállítgatta a vásározókat a sárréti nádasokban kanyargó vízi utakon. Csősz volt az öreg Ratka Sólyom is. Legeslegelső adatközlőm egyike, aki furcsa módon amellett, hogy ősi babonákban bízott, a természet jelenségeinek is éles szemű megfigyelője volt. Dehát hol vannak már ők! Meg a hozzájuk hasonló többiek? A későbbiek, sárréti, kunsági, hajdúsági öregjeink kiváló adatközlői? Rég sírjaikban porladnak. A tőlük feljegyzett adatokat már hiába keresném. Tizenhároméves voltam, amikor mintha ennek éppen így kellett volna történnie, kezembe került az Ethnographia 1916. évi két füzete. Izgalmas, elgondolkoztató olvasmány volt ez számomra. Akkor még inkább csak megsejtettem, mint megtudtam belőle, hogy az általam is leírt történetek, mondák, babonák nem csupán érdekességek, hanem ennél sokkal többet érő fontos dolgok, hagyományok. Vizsgálatukkal egy tudományág, a néprajz foglalkozik. Ettől kezdve egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni ezeket. Elindultam arra a hosszú
