Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 19. Javasok a Nagysárréten

Az időtájt élő másik híres javasasszony Horváth Sára is használta a rostát, de nem késsel verte, hanem fakanállal. Az öreg Nagy Lajos beteg gyerekét így vigasztalta: „Ne félj, kisfiam! A dobszóra úgy megyén kifele belőled a betegség, mint a katona. Több haszna van ennek, mint a patikának". - Mikor Piros Baloghné rontással feküdt, a dobolásra az egyik kedves komaasszony nézett be az ablakon, kimeresztett szemekkel. „Na, Mári, viszket-e még a talpad?" - kérdezte tőle az öreg Sára. Az csak a vállát vonogatta, nagy szégyenkezve. „Felőlem dobolhat kelmed - monda -, én rá se hederítek." Mert akkor már levette a rontást! A hiedelem szerint ugyanis a dobolás alatt a rontó nem nyughatik. Jár-kél a faluban, egyik ismerősétől a másikhoz ül be, meg tovább szalad, vagy otthon táncol, happárézik. Míg csak a rontást vissza nem csinálja. Sárrétszerte ismert javasasszony volt az öreg Gidainé Bartha Sára, Bajomban. Mintegy két évtizeddel ezelőtt halt meg. Néhány esztendeje bontották le mások tulajdonába került nádfedeles házacskáját. Mestergerendájából megilletődve húzták ki azt a sokszor bemeszelődött hatalmas pocokszeget, amelyről azt vallotta a hiedelem, hogy abban volt az öreg tudománya. Ha életében kihúzzák, nem tudott volna tovább gyógyítani.

6 - Emlékszem, kisgyermekkoromban sokszor elnézegettem a napos ablakában száradó fényes bogarakat, fonnyadt kórókat meg az üveg vízben lebegő nadályt. A nagyobb fiúk húztak el onnan. „Gyere te, mert ki talál nyúlni az öreg s nagy fekete szümölcsöt ragaszt az orrodra!" Egy legényt emlegettek akkoriban, aki még mint gyerek, csúfondárosan dűtögette hátulját az öreg Sárára, az meg hirtelen oda nyomott neki egy tenyérnyi szümölcsöt. Javastól javashoz járt avval az anyja, de csak ennyit mondtak neki mindenütt: „Jól oda ragasztotta azt, aki oda ragasztotta". Sorozáskor látták, hogy bizony rajta maradt, senki se tudta onnan leolvasni. Főként mint kenő és sebgyógyító ért el sikereket. Ebbeli tudományát a realitás jellemezte, de belső bajok esetében ős is bűbájoskodással igyekezett fokozni a gyógyszerei hatását. Mikor az öreg Pánti betegeskedett, ágyát a ház földjére késsel karcolt vonallal kerítette be, ezt mondván: „Ezen belül Pánti uram van. Fejét emeli, nyelvét szólaltatja, kezét mozgatja, lábát mozgatja, vérét mozgatja. Csontja csontját, húsa húsát gyarapítja. Ámen." Kétszerháromszor végighúzta a kést az ágy végén, azután letette a kemencepadkára. (ígéjét bizonyára nem szó szerint kell értenünk, hanem talán úgy, hogy a meghúzott vonallal a betegséget kirekesztette, s azon belül csak a beteg maradt, meg az elővarázsolt valaki, aki annak most már gyógyulást, erőt ad.) - Egy sápi asszony beszélte, hogy ő sohase volt beteg, mióta az öreg, vagy harminc esztendővel ezelőtt meggyógyította. Történt pedig ez a gyógyítás, némi cseppek beszedegetésen kívül a következőképpen. Gidainé a kemence szája előtt gallyból, szemétből kis tüzet rakott, a beteggel háromszor beleköpetett, azután egy kis pálcával (amit előzőleg az udvarról kerített elő) apránként elveregette. „Itt a nyavalya, T. R. (a beteg) megutálta, magából kiadta, körmös fekete ragaszd magadra, vidd minél messzebbre, temesd a földbe, itt már nincs tovább. Ámes." Azzal kiszórta az ajtón a lapátra kotort hamut. Mostani javasasszonyaink nagy csendben dolgoznak. Az orvosok és politikai szerek egyre növekvő népszerűsége igen megnyirbálta a tekintélyüket. Inkább csak halálrévén levő betegekben ébred fel irántuk az ősi bizalom, meg „titkos" betegséggel járnak hozzájuk. Nem érdektelen, hogy súlyos esetekben a visszafele mondott Miatyánk és a Szentháromság nevének bizonyos számú (többnyire hétszer, kilencszer való) elismétlése helyett (amit katolikus gyógyításnak mondanak) a régiek eljárásainak, igéinek töredékeit veszik elő, 6 Egy lüzesgyarmati javasasszonyról is azt beszélik, hogy pocogszeg van ülve a mestergerendájába, rajta kis vászontarisznya lóg s abban van a tudománya. /Gidainérói 1. még Szűcs S.: Sárréti javasok. Debr. Szemle, 1936./