Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 19. Javasok a Nagysárréten

Egy régi javasasszony gyógyítási módjáról Bihartorda 1783-ból maradt protokollum töredéke ad hírt. A hiányos iratból nem állapítható meg, miért került az ügy a tanács elé, de számos tanút kihallgattak benne. Az egyik csak annyit tudott, hogy „füvet főztek a fürüdőbe, de öntöttek belé egyebet is, szárcsonton csepegtették keresztül". Madarász Gergelyné volt a legbeszédesebb. „Látta-é, hallotta-é Oláhné dancsházi javasasszonynak Fekete Mihály juhász feleségén tett gyógyítását?" - kérdezték tőle. Mire így felelt: „Láttam 's hallottam. Mondotta Feketéné, hogy na csak megváltozott ez a sánta Oláhné, na csak nagy tudomány szorult belé. Egyszer is úgy az ablaknál ültem, akkor jött. A kis fát letette a ládára, végit meg az ágyfának támította. Az a kis fa vót nála, akivel Sólyomnét meggyógyította. Csak eddig voltál beteg, lányom, azt mondja, virág asszony leszel ezután. Se erre, se arra, hanem az én szavamra hajts." Igaz-é - faggatták tovább -, hogy Isten nélkül való módjára paráznaszókat 's ördögöt kiáltozott?" Ezt már tagadta Madarászné: „Kimentem a pitarba, de oda is semmi kiáltást nem hallottam." Puskár Istvánné azonban ellene vallott: „Kórót vágtam a nádfalnál, úgy hallottam meg, amint háromszor is nagy fennen valamit kiáltoztak, mint olyankor, mire által léptem, Madarász Gergéné rám szólt, hogy be ne nyissak. Oláhné van itt, ehol van ni a Gyenge Sanyi gatyája az üstben rotyog, jó alája raktam. Azt is mondotta, hogy Ferkó hozta által lóháton, csak meg ne adná az árát. Majd kijüve Oláhné 's megemelintvén a fedőt, jól hallottam mondását: ebből jött, ebbe menjek". A tizennyolc esztendős Varga Ferenc így vallott: „Valamit tett velem Oláhné, mikor a mellemen megfogta az inget éreztem én. Mondotta, hogy értessek szót Gyengével, ha a lovak alá vágom is. Akinek kell a virág, állja a tövisét is." A XVIII. század második felében tűnt fel M. Tóth Péterné is, akiről azt írta Sárrétudvari akkori nótáriusa, hogy „hites öreg asszony 's bába". Egy alkalommal imigyen kérkedett: „ Kilenc vénasszonyt szolgáltam csirke koromban, hétnek a tudománya szállott rám, nincs más jó, csak amit én tudok. Nem vagyok én kéntelen gyalogolni, nyergelhetek is, ha akarok." Igen nevezetes személy volt. Még az 1800-as évek első felében is emlegetik a helyiség jegyzőkönyvei, mert nemcsak gyógyított, hanem ezenkívül még sok elsenyvedhetetlen dolgot is mívelt. „A Szt. Eccl. Tiszt. Prédikátorához tartozó engedelmességet nem esmérte, valamint az érdemes elől járók sokszori intéseknek, parancsolatjaiknak sem engedelmeskedett, zabolátlan nyelve sok közönséges lakosokat rágalmazott, valamint a hivatalbeli szükséges hallgatást sem mutatta.

4 Midőn Nyíri uram a felesége gyalázása miatt perbe fogta, ennyit ismert be az ellene emelt vádból: „Ládd-e, mondám neki (ti. a beteg Nyírinének), fonákul öltöttem magamra a ruhát, nem hoztam senkit, se semmit, hanem a nyavalyád elment, de nem győzlek én meg, ha két-három emberrel hordatod". A nótárius feleségéről pedig így nyilatkozott: „Bőrt kötöttem a hasára, úgy lett meg a fia". Tehát nem csupán a közönséges lakosokat hozta hírbe. Evvel aztán odáig vitte, hogy még vasat is tettek rá és árestálták. De koránt sem hunyászkodott meg! Kijővén a dutyiból, azon mód, megvasaltan szekérre ült és Váradra ment panaszt tenni. Menet közben, amíg a faluból kiért, a számos esztendeig főbíróságot viselt Bodor Péter őkegyelmét gyalázta, rágalmazta, háza népét fenével étette. - A mellette tevékenykedő compó, öreg Rábai Istvánné, szintén jó szótehetséggel volt megáldva. Egy alkalommal a helység háza előtt utána kiabált a kisbírónak: „Az elöljárókat mind a két végükön kikezdheti a csúnya nyavalya, sem Tóthné, sem én a kezünket se tesszük rajok, megmondhatod nekik". Kővárinéról pedig azt mondta, hogy „az árokba esett a katonával, azért kellett rosta alá tenni". 4 Ez a községi jegyzőkönyv. Bihar vármegye levéltárában, a számozatlan iratok közt van.