Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 17. A Nagysárrét régi disznótartása

A csürhés malacot és a hízót otthon akolba zárták. A malacól csak későbbi építmény a Sárréten. Az akol erős akácfából volt. Kb. 120-130 cm magas kerítés ez, amelyet úgy készítettek, hogy megfelelő ágakat egymás mellé állítva a földbe ástak, tövüket megtömték, felső végeiket pedig keresztbe helyezett és hozzájuk szegezett léccel fogatták össze. Valamelyik sarkába szalmatetejes színt állítottak. Ilyen hizlalót ma is lehet még látni a Sárréten. Első malacól a más vidékeken is elterjedt hidas volt. Itt oláh-ólnak nevezték, mert deszkáit, fáit az oláhok hozták ide a Berettyón. 5. A csűrhések minden este hazahajtottak, otthon háltak. Napközben tarisznyából ettek, este pedig főtt étel várta őket. így tehát nem éltek jellegzetesebb pásztoréletet. Velük ellentétben a kondások viszont nem tartoztak a falu népéhez. Annak közösségéből kiszakadva, a rét lakói voltak. Foglalkozásuknak megfelelő módon és a rét szabad világának erkölcsei szerint éltek. A számadót a közlegelőbirtokosság fogadta, amelynek vezetősége rendszerint azonos volt a község, a város Tanácsával. Sehonnaival nem álltak szóba. Helybeli, vagy a környék valamelyik ismert pásztorfamíliájából származó házas-udvaros, családos emberrel kötöttek egyezséget, aki tudott biztosítékot adni, és akit volt, ami idekössön. Evvel törődött a számadó: kötelességét teljesítette, bérét beszedte, családját istápolta. De a falu egyéb törvényeire nem hederített. Annak szokásai reá nem is háramlottak. A bojtárokat még ennyi kötelék sem fűzte a faluhoz. A számadó fogadta fel őket, aki mindeniknél azt nézte csak, derék-e, ügyes-e, de hogy ki fia, mi szél hozta, avval nem törődött. Javarészüket a „gólya költötte" (mint szokták volt mondani). A három föld vásott, véreresztő, botránkoztató, kicsapott fattyúiból toborzódtak.

4 Nem volt szokás tőlük kérdezősködni. A nevüket se hitték el nekik, száraz keresztelőben igazabbat adtak helyette a rétbeli társaik. Számukra menedék volt a réti élet. Ennek világában határról-határra hajították magukat. Mint rideg, nőtlen emberek, hamar odább állottak. Ezért aztán az ilyesmiben járatos számadó örömestebb fogadott idősebbet, akinek „már csendesedett a természete és nem kóborgott el". A faluba, ha néha benéztek, azt többnyire bosszúból és vetélkedésből cselekedték. A pásztorok társadalmában a kondást az utolsó hely illette meg. Nem csupán azért, mert a gulyához, juhnyájhoz képest kevesebb értéket képviselt a gondjára bízott állatállomány, hanem magaviselete miatt is. A kondások általában izgágák, vakvágásúak, trágárszavúak, disznóbeszédűek voltak. Mintha állataik vadsága ragadt volna rájuk! Csárdába, csapszékbe, hova betértek, alig ha ott halál nem esett. Ha meg társalogtak, menekült onnan a jóravaló fehércseléd. Nem is szívlelték őket a faluban! A bajomi Tanács 1783-ban ezt a határozatot hozta ellenük: „Bér szerinti járó vagy amúgy őgyelgő bojtár féle suhantzok, annál is inkább az elvetemült kondás fiak a' kotsmába magukat bé ne vegyék, éjtszakára is helységünkből kitakarodjanak. Amelyik ilyenekben találtatik, úgy melyik hírben lévő személynél hál, gatyája róla leoldassék 's a' 25 pálcát a' bőrével szenvedje." A legényeket is tiltják a velük való barátkozástól. „A

1 gazda fia, ha az ólban hálatja, mi károk esik, viselje, ha pedig szolga komázik ilyennel, véle együtt bűnhődik. Se benn lakó legény a bányához ki ne járjék, azonhelyen hallott isteni káromlásokat, parázna 's fajtalan beszédeket, de sokszor cselekedeteket városunkba bé nem plántálja." A paráznaperek, ólbeli rakoncátlankodások, utcai csendháborítások, véres verekedések, gyújtogatások, lopások sorozata szülte az ilyen határozatokat. De hiába! Emlékezőink szerint is a fiatalság mindvégig a külső pásztorokat tekintette a hetyke legénykedés mintaképének és hozzájuk járt tanulni. Különösen téli időben a pásztorkunyhókban mindig henyélt 2-3 falusi fiú és többnyire ötönvett (lopott) bor és élelem mellett dáridóztak a bojtárokkal. 4 Öreg pásztoremberek a Sárrétet, Kunságot és Hajdúságot együttesen három földnek emlegették szóbeszéd közben.