Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 1. Szűcs Sándor önéletírása

epika terjengős előadásmódja, ki-kitérő részletessége révén, a múlt idő furcsaságairól tájékoztatást nyújtottak számomra. A múltat közelebb hozták a mához. Közvetlen vonatkozásokkal kapcsolva össze a kettőt. Történeti érzékemet ébresztgették. Röviden felemlítek egynéhányat közülük: Némely adatok szerint, a Szűcsök a török hódoltság alatt pusztulásban lévő Nagykunságból költöztek át a Sárrét mocsarai közt fekvő, palánkkal kerített mezővárosba: Bajomba. A szájhagyomány futások viszontagságairól is szól. Mint mondja, több rokoncsalád jött együtt. Maguk előtt terelték lábasjószágaikat. A hadjárás elől az Apavára körüli nádasokba húzódtak. Ez ideig a Siskás-szigeten laktak földházban. Innen nézték Karcag és Ladány életét. Egyszer portyázó janicsárokat csaltak be az ingovány közé. Nádvágó kaszákkal támadtak rájuk, s elveszejtették őket a süppedő, beszakadozó lápokon. A férfiak ezek ruházatába, fegyverzetébe öltöztek. Lovaik nyergébe ültek. Az asszonyok a gyerekeket is lóra ültették. így indultak tovább a törökjárta határokon. Az volt a szerencséjük, hogy egyikük tudott törökül. Hosszabb időt töltött rabságban. Ám de Szerep alatt viszont a török viselet miatt történt egy fennakadásuk. A ferendeki halomnál Szilasi kapitány hajdúi támadtak rájuk. Nőket, gyermeket rabló janicsároknak nézték. Amikor aztán kiderült a valóság, velük együtt jöttek be a bajomi sorompón. Egyik elődömről, Szűcs Istvánról, Birtalan Szilágyi János, bajomi prédikátor jegyzett fel néhány szájhagyományt az 1800-as évek elején készült emlékiratában. Mint fiatal hajdúvitéz, a török tábor kikémlelésével és kóborló kurtán csapatok rajtaütésével szerzett érdemeket. Báthori Gábor fejedelemnek, majd a híres hajdú generálisnak, Nagy Andrásnak, a bajomi vár kapitányának volt meghitt embere. Egy másik, szintén István nevű elődöm, mint bajomi főbíró, az 1700-as évek közepe táján történt templomépítés érdekes históriájának volt a szereplője. Ezt a mondát Györffy István feldolgozta az 1922-ben megjelent Nagykunsági krónika c. könyvében. O azonban Darabos nevű főbírót szerepeltet, ellentétben a bajomi öregek száján lévő hagyománnyal és a községi jegyzőkönyvek adataival. Vele való megismerkedésemkor, egyetemista koromban említettem neki ezt. Azt mondotta, hogy egyik bajomi adatgyűjtés alkalmával így hallotta Kozma Zsigmond, akkori református lelkésztől. Jóízűen nevetett, amikor elmeséltem neki, hogy a nagytiszteletű úr hadilábon állt családunkkal, s valószínűleg így akart bennünket kisemmizni a történelemből. De még Darabost is aligha mondott volna, ha tudja, hogy mi ezzel a családdal rokonságban állunk. Na igaz kútfők ismeretében, te majd korrigáljad ezt a tendenciózus adatszolgáltatáson alapuló tévedést - hagyta rám derülten a professzor. Feltehetően erről az István főbíróról szól az az emlékezés is, amely szerint ismeretségben állt a Pusztakovácsiban remetéskedő Bessenyeivel. Mint az itteni viszonyokat ismerő ember, gazdálkodási dolgokban segítségre volt az ilyesmiben tapasztalatlan költőnek. Jószágai eladásakor járta vele a debreceni, váradi vásárokat. Pártossá volt Bessenyeinek abban a szüntelen viszályban is, amit a szomszédos Bakonszegen lakó, egyik földbirtokos családdal folytatott. Ez a pártosság azon gyakori esetek alkalmával nyilvánult meg különösképpen, amikor a viszálykodás tettlegességgé fajult. Nagy, erős ember volt Bessenyei. Egyszer a házára ment a veszekedős földesúr, de Bessenyei a fejét a lába közé kapta, mint valami rosszalkodó gyerekét, és a hosszú pipaszárral a fenekére vert. A gazdája mentésére szaladó fogdmegeket István elődöm karikással verte ki a kapun. - Kifordítom az udvarból ezt a szilaj kondát - mondta. A hagyomány a nevét is megőrizte ennek a bakonszegi birtokosnak. Én elhallgatom.