Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 16. Sárréti pásztorszállások a múlt évszázadban

Monostorszigetre, az Általszigetre. Úgy hírlik, vad pásztorfészek volt ez a tájék. Itt a rét mélyén senki se tekintette a bizonytalan határt, pedig örökösen torzsalkodtak miatta a pásztorok. „Sokszor vérrel írták" - miként mondotta egy öreg. Talán azért beszélnek róla annyi babonás történetet, mert pogánykodó régi pásztorok tanyája volt.

2 Az álláson a gulya számára nem csináltak semmi szárnyadékot, csak a pásztorok kunyhója állott itt. Egy időben állás volt az Ördögporosán is, meg a bajomi rétszélben a Nagyporoshalmon és Kisporoshalmon. Poros állások voltak a víz közt. Télszakán a hó alól kaparta ki a gulya az avarfüvet, azon élt. De új területet is nyert ilyenkor. A jég hátán behúzódtak vele a pásztorok olyan szárazulatokra, amiket egyéb időszakban meg se közelíthettek a mély víz miatt. A dévaványai határban az ecsegpusztai Képtiszta szigeteit csak télen legeltették. Bajomi öreg Demjén Sándor hallotta a nagyapjától, aki bojtárkodott Ecsegen, hogy a Bikifara nevű kettős szigetben magas káka meg fű nőtt, feltartotta a havat, majd alábújhatott a jószág. Több télen egy Biki Sandri nevű bojtárlegény legeltette. Jó téli legelő volt a biharnagybajomi Földlápnál is, az Oberettyó szigetein. A 85 éves öreg Szabó Farkas nagyapja, apja még legeltette. A füzesgyarmati Cséfen is voltak csak télen járatható szigetek. Ilyenkor a nádas valamelyik zugában hált a gulya. Itt nem érte a szél, csak azt hallotta, hogy odafenn dudál. A rétben enyhő volt. Megkaparta a jószág a kotút, és belefeküdt, mint meleg hamuba. Egybehangzóan vallják az öregek, milyen oltalmat nyújtott a nádas. De így csak engedékenyebb télen barangolhattak. Milyen lesz a tél, megmutatkozott az a pásztornak már az elején. Azért maradtak, míg lehetett, mert a réti marha szívesen elkeresgélte az avart. Ámde mikor már a fergeteg nem szűnt, hanem egymást érte s a nyargalászó viharok mindig csak borzolgatták, hasat húzott. Elunta durkálni a fagyotthátú havat is, ami olyan volt, akár az üvegtábla, kikezdte az orrát. Ilyenkor elébe álltak a pásztorok a gulyának, és telelőre, szállásra fordították. Milyen lehetett a szállás? A jegyzőkönyvi feljegyzések erről nagyon szűken mérik a szót. Bajom és Rábé közt 1807-ben kitört határvillongás során Veres János füzesgyarmati pákász ember is megemlékezett egyről a bajomi elöljáróknak tett vallomásában: „A Varga Lápról hajóval mentem a Ternye Fájáig, a csapás szájából jól láttam a szélső halmot, ki se kellett menni, oda látszott a bajomi Szállás ágosai." Gali Ferenc, Bajomban bojtárkodott bakonyszegi pásztor, ezt mondta: „A jégen bejártunk a Varga Lápra, mindig úgy volt, hogy bajomi fű az, a Szálláshoz is hoztuk onnét, mert nagy nádja volt, tüze is jó volt." Egy másik bajomi jegyzőkönyvben 1836-ból találunk adatot: „Szerepi lakos pákász Tőke Bálint a Szállás kunyhójába bé költözött s a karámot tüzelgeti, úgy szinte a fákat is." Kis Ferenc gulyásszámadónak megparancsolta a tanács, hogy „az a hely nem őgyelgők hajioka, őtet onnét űzze ki s a maga faluja határára utasítsa". Báránd község egyik jegyzőkönyve említi meg a szállást 1829-ből. Fergeteges nagy tél volt abban az esztendőben. Február végén jegyezte fel a nótárius: „A kunok szállása egyik oldala is ki gyulladott a nagy fúvásban s a kazlakat is felébe hordta a megdühödött szél. A barmok éjtszaka határunkra által kóborogtak, kiszabadulván szerte széledtek." Mégis egyet-mást kiolvashatunk a régi írások eme soraiból. A szállási kunyhó a pásztorok hajléka volt. Ezért látta megfelelőnek az őgyelgő pákász s lakatlanul találva, beleköltözött. A jószág enyhelye a karám volt. Ebből szabadulhattak ki, mikor valószínűleg a pásztorok szabadban égő tüzétől lángot fogott az „egyik oldala". De valamilyen szinféle is szolgálhatott a védelmükre. Ilyesminek az ágasait láthatta a távolból Veres János, s ilyennek 2 Szűcs Sándor: A regi Sárrét világa. (Budapest, Bolyai Akadémia) 37. és 147. I.