Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 13. Farkasokkal a nádasban
Tőrrel, veremmel fogták őket. Hej, híres tőrisz volt az öreg Mirkó Sándor juhász] Tizenöthúsz farkast elfogott egy télen. Kinn volt a nyájjal a böszörményi földön. Pródon a Strázsahalom tájékán. A Döglőér nád volt véges végig meg körülötte is szanaszéjjel. Egybe szakadt ez az egész, amarról a vidi földön a Veresnádig, emerről megint csupa rét, egyik részének még a neve is az volt, hogy Farkasordító. Még akkor a hodályt is nádból eszkábálták. Mozgatta a szél, vitte belőle a juh szagát. A téli böndejű farkasnak elcsurrant a nyála. Igen ám, de alkonyatkor már kivetve várta a tőr, a vas csapda. Párjával is oda láncolva a hodály sarokágasaihoz. Benne a neki szánt utolsó vacsora. Mikor csattant, vitte az öreg a nehéz ólmos botot. „No, megint kevesebb egy rossz szomszéddal. De rám testálta a bundáját!" A két legelsőt kiakasztotta nyúzás után a hodály végeire cégérnek. Hadd tudja a többi, milyen jeles helyen jár. Úgy lehordták a varjak, hogy tavaszra csak a csontot csörgette a szél. Farkasbőr bundában hallgatta az öreg. 2. Veremhányáshoz Nem igen fuit a foga a juhásznak, mert beleizzadt az ember. Inkább csak úgy felébenharmadában csináltatta afféle rétes-emberekkel, pákászokkal. Ötöt-hatot a karám környékére, a juhjárásra. Jókora gödrök voltak. Az öreg Szabó Farkas, valamikor suttyókorában még forgatott ásót benne a bajomi rétaljon. Úgy számítja, ölnyi forma volt a szája, jó másfél a mélysége, amelyiké nem szaporább. Vékony ágai, gizgazzal befedték, dögöt, belet hajítottak rá csalogatónak. Hurkot vetettek a beleesett ordas nyakába, azzal fojtották meg. Puszta kézzel is a farkas elé merészkedett némely kitanult kurázsis ember. Egy túrkevei öreg gazda beszélte, hogy még gyermekkorában az ő apjának volt egy kocsisa kinn a tanyán, Ormós Kari nevezetű. Derék legény volt, mint egy élő fa. A vásárban nem leltek rá szűrt, mert mindenik térden felül ért neki. De ehhez volt az ereje is! Téli éjszaka a Sártóihalom felől, a Kengyeles nádasából ríttak fel a Sárrét ordasai. Már mikor a kanja üvöltött, ember, örves komondor a tanyaszélen várta őket. Juhakol meg hodály volt az udvaron, szél alá jöttek a szagára. Kari szűkölt, csalta magához, szÖktében kapta meg a torkát. Azzal a háta mögé hajította. Nem kellett annak több koszt egy falat se! — A hatalmas erejű Gombos János hortobágyi juhász számadónak is ilyen hírét hagyták az előttünk élő pásztorok. Egyszer Csege előtt, a Cserepes csárda állásában akkora kani farkast fogott, hogy fülével-farkával egészen körül érte a terjedelmes kemencét, amint kinyújtóztatta a padkán. A karámnál is! Fokossal a bojtárok, üres kézzel ő maga. De hát kézzel, tőrrel, veremmel keveset árthattak a fene ordasok szapora családjának! 3. Farkasjáró esztendők telén Megmozdult a falu is, de még a városi magisztrátus is a fejéhez kapott, hogy mitévő legyen. Hivatalos iratokból tudjuk, hogy 1837-ben a szabolcs-megyei Acsádra tizenegy helység férfinépét rendelték együvé, farkast hajtani. Annyira kártékonykodtak az ordasok, hogy a debreceni Tanács díjat tűzött a fejükre. Felnőtt farkasért 5 forintot, kölyökért kettőt fizetett. 1844-ben már megduplázta a díjat. Mégse érték meg a farkasok vesztét! Ahhoz folyamodtak, hogy a patikárussal mérget készíttettek és még 1846-ban is azzal pusztították. Pusztákon, tanyák közt csordákba verődve csatangoltak.
