Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 8. A pákászokról

Tehát szűk becsléssel is vagy jó öt-hat kilométernyire, légvonalban mérve. Köztük a Sárrétje, úttalan nádasok. Az is előfordult, hogy bizonyos időszakokban a pákász maga is elhagyta a saját „körzetét". Bőr Bálint is cselekedett így. Tanyahelyéhez közel esett egy kis mocsári sziget a lápok közt: a Nagypaszuly Pál porongja. Valamikor azé lehetett. Kedvelt helye volt ez a darvaknak, a körötte levő nádasban költöttek. Az öreg Bálint fészkelés idején elhúzódott Zódonyba, hogy bujkálásával a rendkívül óvatos madarakat el ne riassza. Mert ez a darutelep volt az ő kincsesbányája. Az ilyen féltett helyeket megjelölték a pákászok. Közelében néhol csimbókot vagy tollbokrétát kötöttek az egymáshoz hajlított nádszálakra; faágat vagy ágakat szúrtak le; madárfogó hurkok elhelyezésére alkalmas úszványok mentén egy-egy tollat döftek át néhány nádszálon; fának a törzsébe vágtak jelet, ha termésére, esetleg az odvában levő méhek mézére, vagy az ágak közt levő fészkekre tartottak számot. Erről tudták meg, hogy ennek már gazdája van. Volt rá eset, hogy a kunyhóhoz vezető utat is kijelölték. Persze a járatlan ember, ha észrevett is egy-egy jelet, nemigen tudott rajta eligazodni. Nem az ő nyelvén szólt. A múltra emlékező öregek szerint a pákász három-négy-öt esztendeig lakott egy helyben. A Bajomból származó Sárkány Péter négy évig tanyázott a bucsai rétségben egy kis szigeten, porongon, ahova hajóval (=csónakkal) járt be a nádasok közt tört csapáson. Jó nádtetővel ellátott veremszerű kunyhója volt, partjába vájt kemencével. A kemencében sütni lehetett, a kemence szája előtti kis padkán pedig főzni. Téli időben a padkán égő tűz melegített és világított. Rejtett verem is volt még a porongon. Meg fészerrel ellátott jókészületű kis nádkarám, ahova ezt-azt be lehetett rekeszteni. De nem állandóan tartózkodott itt, csak az év bizonyos szakában és télen. Egyébkor messze elbarangolt. Hol itt, hol ott töltött néhány hetet egy gabalyított kunyhóban: a Kiritón, a Kárászos-deréknál, Zódonyban a Pocoson meg a Dancsokon, Cséfánban a Csülökpeselőjénél. Egy kis kiszakadás, kiágazó fok volt ez utóbbi, amelyen keresztül a víz az ér sekélyes medréből a nádasba folyt. Mellette lévő kis laponyagon lakott valamikor egy Csülök nevezetű halász. Időzött az öreg Sárkány az ecsegi rétben a Bürkösön is, ládányi földön a Sáni-fenékben, Karcag felé az Erbugán, meg Csehszigetben. Ezeket emlegette volt sokszor. De hol, hol nem járhatott egy életen át! A tehetetlen, végső ínségre jutott pákászt a család, az atyafiság bevitte a faluba. De amelyiknek igazi nevét se ismerték, azt se tudták róla, melyik égtáj felől jött, az holtában is ott pihent, ahol életében fáradozott: a rétben. Valamelyik cimborája, amelyik rátalált, valamelyik kunyhójához járatos réti őgyelgő vagy pásztor ismerőse csolnakjába fektette, nádat terített rá, és elhantolta. Az öreg Kásagyúró, a vén Tinó Gábor - hallottam felőlük, hogy ők is így végezték. Nyugodjanak. Rajtuk csakugyan betölt az öreg Bőr Bálint nótája, amit az emlékezők szerint sokszor eldalolgatott: De sok halat, de sok csíkot kifogtam, Hej, de sok szép darutollat eladtam... Csak én magam nem kellettem senkinek, Odakinn a rétben majd eltemetnek, A síromon vadmadarak költenek...