Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Dankó Éva: Emlékezés az utolsó tanúra

bírt. Korábbról szerzett barátai, valamilyen úton-módon földijei - bihariak, háromföldiek értékelték igazán, tartottak ki mellette mindinkább visszavonuló világában: Balassa Iván, Molnár Balázs, Vargha László, Dorogi Márton, Vargyas Lajos, Kaposvári Gyula, Molnár József. Szűcs Sándor alapműfaja a rövid karcolat, életképszerű elbeszélés, a história. A tudományosság igényeinek is megfelelően talán úgy nevezhetnénk leginkább, hogy „igaz történet". Szűcs Sándor ezekben az igaz történetekben, históriákban, néha éppen párbeszédes formában, és éppen nem jegyzetekkel, hivatkozásokkal teletűzdelten, egy ugyanazon témát többször át- meg átfogalmazva, a képes kifejezések, hasonlatok, közmondások, közmondás-szerű frázisok, népdalok, népmesék, balladák, beszédes helynevek közbeiktatásával beszélt, mesélt a régi népéletről. Érdeklődési köre elég szűk volt. Mindenekelőtt szülőfalujára, Biharnagybajomra, aztán közvetlen környezetére a Sárrétre, a Sárréttel szomszédos két kistájra és népcsoportra, a Nagykunságra (kunok) és a Hajdúságra (hajdúk) vonatkozott. E három táj földrajzi, történelmi, társadalmi és kulturális azonosságai neveztették el vele ezt a területet Háromföldnek. Ez a Háromfold közigazgatásilag Bihar megyében, az egykori Biharországban öltött számára testet nagy bihari elődeihez, Osváth Pálhoz, K. Nagy Sándorhoz és nagy kortársaihoz, barátaihoz, Szabó Pálhoz, Sinka Istvánhoz, Nadányi Zoltánhoz, Költő Nagy Imréhez hasonlóan. Ahogy térben a Sárrét, a Hajdúság, a Nagykunság, tehát a Háromföld volt érdeklődése szinte kizárólagos tárgya, időben pedig az úgynevezett régi „vizes világ", a lecsapolások, az ármentesítés előtti időszak, a múlt század elejétől a század hetvenes-nyolcvanas éveiig tartó évtizedek. Úgy azonban, hogy az erre az időszakra vonatkozó ismereteiben, históriáiban, ősi régmúlt időket idéző előtörténet, kulturális hagyaték összetevői, körvonalai mutatkoztak meg. Társadalmilag is korlátozott volt az érdeklődése, a pákászokkal, a lápi emberekkel, a pásztorokkal, a betyárokkal, vándor mesterlegényekkel, nagyokat mondó obsitosokkal, felfogásra nagyon jellemző módon a „pusztai szabadokkal", „Ludas Matyi cimboráival", „Háry János bajtársaival" foglalkozott. Ezek életének, örömeinek, bánatainak ismeretét hozta magával a szülői házból. Ezekről szóló históriákat, meséket hallgatott kora gyermekkora óta édesanyjától, Margit nővérétől, a szomszédoktól, Bajom „nagy időt megért" öregjeitől, kivénhedt pásztoroktól, mesélőkedvű öreg huszároktól, bakáktól. Ösztönös vonzódása korán tudatos érdeklődéssé fejlődött: kereste az erről a letűnt világról szóló ismereteket, kérdezte a mesélő, emlékező öregeket. Szűcs Sándor ennek a térben, időben, társas viszonyokban erősen korlátozott világnak vált kései élőjévé. Ezt a szűk körű érdeklődést, a „marginális" jelenségekkel való foglalkozást többször felrótták neki, meg nem értve Szűcs Sándor világát, kötődését, azonosulását ezekkel a tájakkal, ezekkel az időkkel és ezekkel az emberekkel, életmódokkal. Ahogy már említettük, Szűcs Sándornak nem volt szüksége adatközlőkre. Nem mintha nem nevezhetett volna meg akár más tudós, mesélőkedvű éppen szólásra alig bírható, sokat próbált öreget, megannyi jó barátját. Mint ahogy meg is nevezte, fel is emlegette őket, bár minden esetben saját magából indult ki, azokról a népéletbeli tényezőkről szólt, amelyekkel teljes mértékben azonosult. Ez az azonosulás legjobban kitetszik hősei ábrázolásából. Hősei valódi népi hősök, szemfüles halászok, vadászok, madarászok, méhészek, neves, tudománnyal bíró számadók, huncut bojtárok, táltosok és táltosfélék, boszorkányok és garabonciások, nagy imposztorok, mint amilyen Csuba Ferke is volt, úri betyárok, mint az oly sokak által emlegetett Józsa Gyuri, a Gyuri uraság is volt, vagy mint amilyenek a pandúrok eszén túljáró, vasfűvel praktizáló Víg Kis Miska és más betyárok is voltak, vagy Egres Kis Lajos-féle csoda-táncosok.