Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 7. Pákásztanyán

betapasztotta sárral. így szépen bele tette a parázshalomba. Csendesen, szakértelemmel tüzelgetett körülötte. Mikor aztán jónak látta, kiemelte a parázsból. A kiégett sárt lefejtette róla, amivel együtt lejött a tolla is. Ott párolgott előttünk a ruca pecsenye. Szívesen kínált, hát ettem belőle. - No, jó-e? - kérdezte. Ezelőtt is így sütöttük. A halat is sárba tettük. Sárba vagy nádlevélbe. Jobb volt, mint amelyik nyárson sült. Meg a súlyom. Azt is így bele hajítottuk csak. Hej, nincs annál jobb! Hát a kotorcát, böngyölét, kóstolta-é mán? A gyékény tövet? Olyan jó lisztes. Nem kóstolta ugye. Hát, látja, ez nagy kár. Mink éltünk-haltunk érte. Idesapám mondta, hogy hatvanháromban, mikor az ínség volt, a karcagi piacon még a bakóját is majd szétszedték, úgy kapkodták tőle. Hát a teknősbékát? Azt is tűzbe hajítottuk, a teknője kicsattant, megsült. Na, látja, a darutollal meg evvel kerestük a legtöbbet. A teknősbékát az úri nép fogyasztotta. Moslékos dézsába rakták. Abban hízott. A csíkot meg majd elfelejtettem! Pedig de sokat álltam mellette a túri piacon meg Keviben. Meg Karcagon is. Rákkal is bejártuk a környéki vásárokat. Jó világ volt az. Osztán elfucserálták. Megdicsértem a pecsenyét. A hideg tea azonban valóban jó volt. Savanykás és rendkívül üdítő. Nem árulta el, miféle füvekből főzte. - Hát még ha ki nem vész az a temérdek hasznos fű. Ami itt nőtt ezelőtt. Gyékényszatyorba szedtünk, osztán vittük ezt is a vásárba. Meg a patikásnak. Az igazi jó fű még a sírból is visszahozta a beteget. Akar embert, akar jószágfélét. Egyik erről volt jó, a másik arról. - Mink falevelet ittunk. A rossz réti víztől elveszett volna a belünk. A láp alól, onnét ihattunk bátran. Átütöttük a nádszálat, keresztül szúrtuk a lápon, osztán szívtuk rajta a friss hideg vizet. Ez volt a lápi kút. Amelyik jól sikeredett, ledugtunk mellé egy magas nádat, ezt meg kibokrétáztuk. Hadd lássa a szomjas ember, aki arra jár. Némelyiket harminc esztendeig elszivácskolták. Az öreg Kucik kútját minden tudtuk, merre van. Ez is ilyen volt. Meg a Lombár Miska kútja, a Délelőlápon, a rábai rétben. A pásztorok is oda jártak. Ha sokára megette az idő, másik nádat szúrtak helyébe. A Dörgőláp kútját is sokan emlegették gyerekkoromban. Egyszer osztán, éjfélkor, ezen a lápon dínomdánomoztak a boszorkányok. Osztán igencsak belevizeltek. Mert mikor másnap megszippantották, fertelmesen rossz víz buggyant belőle. Kukora Imre meg Bőr Bálint bátyámék látták, hogy hegyesen pisított belőle a csúnya lé. El is pusztították osztán. Mert csak kárt tett volna az emberben. Aki mit sem tudva, oda ment volna inni. Beszélgetés után az öreg pákász hurokjait vettem szemügyre. Lerajzolgattam őket s elmondottam vele mindegyiknek a csínját-bínját. Azután a távozásra gondoltam. Amint neki akartam fohászkodni a szélestükrű „tisztának", az öreg felmarkolt egy hosszú rudat s hamarosan egy nádkévéből összetákolt tutajt tologatott elő a parti bozótból. Ezen keltünk át a túlsó partra. Ősi pákász módon; csáklyával tolt nádtutajon. Mikor elköszöntem, még egyszer kifejtette utoljára, hogy ő jogosan lakik a szigeten. Megnyugtattam, hogy én is ezt a nézetet vallom. Hiszen, hogy úgy mondjam, történelmi joga volt ahhoz a szigethez a jó öregnek.