Sz. Kürti Katalin: Vezető a debreceni Medgyessy Ferenc Emlékmúzeum Medgyessy Ferenc (1881-1958) életmű-kiállításához (Debrecen, 2006) (Debrecen, 1978)
illett Tornyai János 1912-beli nyilatkozata: „Nekünk van igazunk, akik - öntudatlanul bár - azért jöttünk haza Párizsból, mert szerettük fajtánkat, és éreztük, hogy itt van a legnagyobb köd, itt kell legjobban törni, oszlatni a ködöt. írással, képpel, felolvasással, múzeummal." Tornyaiék Vásárhelyen, Hollóék Debrecenben oszlatták a szellemi ködöt, Medgyessy pedig mindkét városban helytállt. 1928-29-ben azért látogatta a Boromisza Tibor által vezetett Hortobágyi Kolóniát, hogy bizonyítsa: művészetünk nemcsak Nyugatról, Keletről is megújulhat. Holló expresszív vásznait, Gáborjáni nagy erejű grafikáit {Parasztok sorozat, Tél, Lovak fametszetek, Tanyasi postás) és Medgyessy szobrait látva világossá válik az összetartó erő: az alföldi, paraszti világból merített életanyag, valamint annak társadalmi töltetű megjelenítése. Aki a harmincas években Móricz Zsigmonddal, Veres Péterrel barátkozott, annak művészetéből nem hiányozhatott a társadalmi elkötelezettség. Ha küzdelmek árán is, de Medgyessy elérte, hogy a húszas évek végén már klasszikusnak számított a magyar szobrászatban. Valóságos tábor gyűlt köréje. A fiatalok eszményképe lett, a meg nem alkuvás, a következetesség példája. Nyilatkozataiban, cikkeiben, műveiben a hagyományszeretet és a továbbfejlődés tökéletes egységét mondta ki, valósította meg. 1930-ban így nyilatkozott egy konkrét példa kapcsán: „Hát látja ez az ifjúság, hogy ez a szobor mennyire nem szobor? Mi nem láttuk annak idején. Mi még nem tudtuk gyerekkorunkban, hogy a szobrot nem a meséje, hanem a formája teszi azzá, ami. Bizonyosan azért nem tudtuk, mert az sem tudta, aki a szobrot csinálta. Vagy legalábbis nem a testi formákra hívta fel a figyelmünket, hanem a mesére, amit ábrázolni akart, amit pedig tán egy szép versben jobban megírhatott volna. Azóta nagyot fordult a világ. Hogy, hogy nem, rájöttünk arra a szomorú igazságra, hogy az a rengeteg sok szempont, amit a szobornak szolgálnia kellett: a zsáner, a történelmi, a politikai, a hadi és kegyeleti szempontok - megannyi nyomasztó sallangok, követeiményék és cicomák - agyonnyomták a lényeget, azt, ami legfontosabb, aminek messziről kiáltani, ordítani kellene: a testi formákat. Rájöttünk tehát, hogy elölről kell kezdenünk, az ábécénél, lerázni minden fölöslegeset. Elfelejteni, amit eddig tanultunk. Eldobni még a kapcsolatot is a tegnappal." S idézhetjük Festőből szobrász című írásának hasonló gondolatokat tartalmazó sorait: „Mi, művészek minden esztétikai okfejtéstől függetlenül alkotjuk meg műveinket. Mert ha jó a művész, öntudatlanul és akaratlanul megérzi és visszaadja a tulajdon korát. A modern szobrászatnak nem célja a természet másolása, a művészetben benne él a természet minden mozdulata, a modell csak emlékezteti a valóságra. Azonban az anyag is parancsol, annak is megvannak a maga törvényszerűségei, amiket nem lehet elsikkasztani. Ellenkezőleg, a kettőt össze kell ötvözni, akkor jó és akkor modern a szobor. Az a harc, amely folyik a tegnapot képviselőkkel, bármennyire igyekeznek is elgáncsolni a fiatalokat, csak átmeneti jellegű. A modern, fiatal szobrászoké lesz a jövő." A harmincas évek az életmű csúcsát jelentik. Legnagyobb műveit szülővárosában valósíthatta meg. „Kissé készületlenül találtak a debreceni nagy ülő bronzok. Azt hittem jámborul, hogy szót kell fogadnom a határidő betartásával [...] fél év alatt készen kellett lennem [...] a városnak fontos volt, hogy a két első bronzalak a múzeum megnyitására elkészüljön. Nagy követelmény. Szerintem legalább egy teljes év kellett volna hozzá. Ha 15
